84.rész

Hai! :)

Először is, nagyon-nagyon szépen köszönöm a rengeteg kommentet amit az előző részhez kaptam! Köszönöm a feliratkozókat, és az oldalmegjelenítést ami már több mint 100 000! Sokat jelent. <3 

Másodszor: készült velem egy interjú, amit ITT elolvashattok. :)

Remélem tetszeni fog ez a rész, bár egy csöppet depis, és egy ideig még az is lesz. :P

Puszi: Nessa. xx

~Harry~

Lehunytam a szemem, legszívesebben aludtam volna, csak azért, hogy felejtsek. Hogy álmomban vele legyek, hogy abban reménykedjek, amikor felébredek ő ott lesz, és a fülembe súgja, hogy az egész csak egy borzasztó rémálom, ami soha nem fog megtörténni. Üresnek éreztem magam, érte éltem/élek és ő már nincs velem, mintha elveszítettem volna az egyik felem. Bámultam a plafont, egy pókot fedeztem fel az egyik sarokban, gondolatok nélkül néztem, miközben a szoba másik felében Niall szipogott. Ha itt lenne és meglátná azt a pókot, követelné, hogy vigyem ki, és én nevetve kivinném. A könnyeim egymást követték, arra gondoltam, hogy ha itt lenne a mellkasomon feküdne, puha haja csiklandozná meztelen mellkasom, miközben hosszú ujjaival apró mintákat rajzolna rá. A hajába túrhatnék, megcsókolhatnám, és az örökkévalóságig ölelném ő pedig megnyugtatna, a hajam simogatná és a fülembe suttogná, hogy szeret. 

-Harry?-ült le az ágy szélére Danielle.

Egy ideje nem szólaltam meg, és meg sem mozdultam, nem tudtam, nem volt erőm hozzá.

Csak a fejemet mozdítottam és Louis párnájába töröltem az arcom.

-Nem vagy éhes?

Visszafordítottam a fejem, nagy levegőt vettem és erőlködve ülőhelyzetbe húztam magam.

-Mit akarsz csinálni?-bámult rám Zayn.

Elszorult a torkom, szaporábban vettem a levegőt, a szememet elöntötték a könnyek.

-Vissza akarok menni.-suttogtam, és amint az utolsó szó elhagyta a szám, az alsó ajkam megremegett és a hangom elcsuklott.

-Maradj itt.-ült le mellém Louis.

-Egyedül akarok lenni.

Csend lett, majd Liam felállt és a kezét nyújtotta felém. A lábaim nem engedelmeskedtek a parancsnak, amit az agyam követelt. Megkapaszkodtam Liamben, miközben Louis a másik oldalamra sietett, szánalmasnak éreztem magam, de nem érdekelt mit gondolnak rólam, semmi nem érdekelt.

-Hol van a levél?-emeltem fel a fejem, egy makacs könnycsepp ismét végigszánkázott az arcomon és lecsordult az államon.

-Itt van nálam.-sietett felém Niall. 

Átvonszoltak a másik szobába, a mi szobánkba, ahol az ágynemű még gyűrött volt, az illata még ott volt a levegőben, ami miatt ismét sírni kezdtem.

Letettek az ágyra, Niall a gyűrött papírt az éjjeliszekrényre tette, ültem egy darabig és bámultam rájuk, közben Zayn is bejött.

-Kösz, srácok.-suttogtam.

-Bár ne köszönnéd.-nyelt nagyot Liam.

Váratlanul ért az ölelésük, mégis amikor feleszméltem, szorosan öleltem át őket, kapaszkodtam a pólóikba, mert úgy éreztem, rajtuk kívül már nem tudok mibe kapaszkodni. Kivétel nélkül mindegyikőjük szipogott amikor elengedett.

Louis a kezembe nyomta a telefonom, megveregette a vállam majd a kézfejével megtörölte a szemét.

-Hívj fel, ha kérsz valamit. 

-Tedd be azt a CD-t, ami ott van a hifi mellett.-suttogtam.

Odalépett, mind a négyen a borítóra meredtek, majd egyszerre fordultak felém.

-Harry, nem kéne...-krákogott idegesen Zayn.

-Ennyi maradt.-csaptam a kezeim a combomra.-Tedd be!
Végigdőltem az ágyon, a párnáját az arcomhoz szorítottam és könnyes szemekkel szívtam be az édes, mámorító illatot. A fiúk nem mentek ki, én pedig csak feküdtem és hallgattam a hangját, amit már csak onnan hallhatok. Hirtelen felindulásból ültem fel, a lábaim ezúttal engedelmeskedtek, és bár bizonytalanul, de a bőröndömhöz tudtam menni. Leültem a földre, feltéptem az oldalzsebet és a kezembe vettem az apró dobozt. Nem kellett volna várnom. Ha a koncert után megteszem most itt lenne.
-Az mi, Harry?-lépett közelebb Niall.
Az arcán láttam a meghökkenést, majd szép lassan mindannyian megnézték mit tartok. Halkan káromkodtak, én pedig megint nem tudtam mást csinálni, mint a hajamba túrni és sírni.
A fejemet a karomra hajtottam, felhúztam a lábaim, az ujjaim közt szorítottam az apró, vöröses színű dobozkát. Ha visszaforgathatnám az időt megtenném, nem várnék karácsonyig.
Elsőként Zayn ült le mellém, felemeltem a fejem és ránéztem. Barna szemeiből hitetlenkedés tükröződött, lehajtottam a fejem és az apró dobozban, a még apróbb gyűrűre néztem. Az ezüst karikán, ezüst foglalatban egy aprócska, több karátos rózsaszín, szív alakú gyémánt volt.
-Sajnálom, haver.
Louis kivette a kezemből a dobozt, a kezemet azonnal utána nyújtottam. Az arca elé emelte és nagyra nyílt szemekkel vizsgálta.
-Nem mondtad, hogy...
-Karácsonykor akartam.
A számon csak rekedt suttogás jött ki, a csuklómmal megtöröltem a szemem és felbámultam a három hitetlenkedő arcba.
-Nem hittem volna, hogy ezt akarod.-vette a kezébe Liam, az aprócska dobozt.
Beszívtam az alsó ajkam és csak bólintottam.
Ha jobban figyelek rá, talán rájövök mi a baja, akkor nem ment volna el, meg tudtam volna akadályozni, és most az enyém lenne.
-Meg kell találnom.-mondtam inkább csak saját magamnak.
-Megtaláljuk.-veregetett hátba Zayn.-Megígérem, hogy mindent megteszünk.
A világ hatalmas, bárhol lehet, és én semmit nem tudok. Elkeserített a gondolat, hogy talán életem végéig kereshetem. Egyedül akartam maradni és sajnálni magam, mint egy óvodás, vagy ami vagyok, egy összetört szívű fiú, sírni akartam.
A fiúkat ledöbbentette a gyűrű látványa, tudtam, mi jár a fejükben. Meglepődtek.
-Had maradjak egyedül.-suttogtam.
Niall a kezembe adta a dobozkát, a CD folyamatosan, újra és újra a dalt kezdte játszani, és szinte már tudtam a szöveget. Letettem az éjjeliszekrényre, a lábam közé gyűrtem a már alapból összegyűrődött takarót, a párnáját az arcom elé emeltem és mélyen beszívtam az illatát. Az arcomat belefúrtam és átöleltem, nem a puha haja volt, a párna nem ölelt át, és lábai sem voltak, hogy azokat az enyéim közé csúsztassa, nem suttogott a fülembe és simogatott, de az illatát árasztotta, és ennyire szükségem volt. Behunytam a szemem, kényszerítettem magam, hogy tegyek úgy, mintha az nem egy párna lenne, észleltem, hogy a fiúk hosszú sóhajtások után magamra hagynak, a hangszórókból még mindig halkan szólt a hangja. A hajamhoz nyúltam és az egyik tenyerem rátettem, mélyet szívtam az illatból, a szemeim csukva tartottam, azt akartam, hogy itt legyen.

~Vanessa~

Jake nem tudott értem jönni, és jobb is volt a találkozásunkat még húzni egy darabig. Egy taxiban ültem, megviselt az egész napos utazás, amikor otthagytam Harry-t hajnal volt, Londonban éjjel, és újra Amerikában, már délután. A sofőr eléggé beszédes volt, cigarettától reked hangon beszélt hozzám, és nem zavarta, hogy én csendben vagyok. Megállt egy aprócska, ám otthonos ház előtt, fehér kerítés volt körülötte, nem a megszokott brit, téglaház volt, és nem is számítottam olyanra, hiszen ez Amerika. A falak halványsárgára voltak festve. Fizettem a taxisnak, majd segített kiszedni hátulról a bőröndjeim, én pedig egy kezemmel kettőt húztam, a harmadikat a szabad kezemben fogtam, és a könyökömmel kinyitottam a kaput. A feljárón nem állt autó, pedig tisztában voltam vele, hogy a bátyám boldog tulajdonosa egy Harryéhez hasonló Audinak, ám az övé nem szürke, hanem fekete volt, és tudtam, hogy ha nem akarom megsiratni magam, akkor nem túl gyakran fogok beleülni. Megnyomtam a csengőt, fáradt voltam, könnyek fojtogattak, egy meleg ágyban akartam lenni, ahol kellőképpen sajnáltathatom magam életem végéig. Dübörgés hallatszott, majd kattant a zár és én szembe találtam magam a bátyámmal. 

-Szia.-suttogtam.

Végig mért, majd lehajolt hozzám és magához szorított. Elengedtem a bőröndjeim és magamhoz öleltem, az illata más volt mint Harry-é, más volt az ölelése, a hangja, a haja nem csiklandozta az arcom, testvér ölelése volt. Elhúzódott és csendben végigmért, kezét a kissé domborodó területre tette és szomorúan elmosolyodott. Ő volt az egyetlen aki előtt nem kellett titkolóznom. Könnyek peregtek le az arcomon, minden amit eddig visszafojtottam, most fuldokló zokogásként tört elő. Nem éreztem magam idevalónak, nem éreztem otthon magam, pedig a bátyám háza, és innen nem kell elmennem ha nem akarok, de az én otthonom ott volt ahol Harry.
Egyenként hozta be a csomagjaim, lerogytam a kanapéra, a lábamról lerugdostam a cipőm és felhúztam a mellemhez. Az arcomat a tenyerembe temettem, furcsa hangok jöttek ki a számon, hüppögtem, szakadozva vettem a levegőt, most, hogy ideértem, kezdett bennem tudatosulni, hogy mit tettem. A gyerekünk apa nélkül fog felnőni, mert rajta kívül nem kell más, senki nincs aki pótolhatja őt, és nem is akarom, hogy pótolják. 

-Sajnálom.-fonódott körém két kar, én pedig Jake erős mellkasának döntöttem a fejem.

Halk mozgást hallottam fentről, majd egy a léptekhez hasonló halk, vékonyka hangot. 

-Nessa?

Felpillantottam, a húgom a lépcső tetején állt, és miután megbizonyosodott róla, hogy a sápadt roncs aki a kanapén bőg, a nővére, futásnak eredt lefelé.

-Nem tudja?-pillantottam a bátyámra.

-Hogy mondhatnám el neki?

A karjaimba vetette volna magát, ha Jake nem teszi fel a kezét és ő nem lassít.

-Szia, Picur.-mosolyogtam rá szomorúan és kitártam a karjaim.

-Nessa! Mit csinálsz itt? Itt vannak a többiek is?-bomlott az ölelésembe.

Mélyen beszívtam az epres sampon és a friss gyerekillatot amit árasztott, a haja körbelengte az arcát és megcsiklandozta az arcom.

-Nincsenek.-suttogtam és egy könnycsepp végigszántotta az arcom.

-Miért sírsz? Harry itt van?-húzódott el és aggodalmas tekintettel fürkészett.

-Nem.

-Macey, van a hűtőben süti, menj és egyél.-terelte arrébb Jake.

-De Nessa miért sír?

-Majd megbeszéljük.

A húgom vonakodva, de elindult a konyha felé, többször visszanézett, én pedig nem tudtam, hogyan közöljem vele: többet ő sem találkozik sem Niallel, sem a többiekkel. 

Felálltam a kanapéról, a lépteim bizonytalanok voltak, a háttérben fenyegetően meglapult egy feltörni készülő zokogóroham, megmarkoltam az egyik bőröndöm.

-Megmutatnád a szobám?-néztem a kanapén merengő bátyámra.

Megrázta a fejét, a mozdulat emlékeztetett arra, amikor Liamet zökkentettem ki egy gondolatmenetéből. 

-Persze.

Megfogta a másik két bőröndöm, én magam után húztam azt az egyet, ő előrement és felszaladt előttem a lépcsőn, majd ismét lejött, és bár tiltakoztam, de elvette tőlem a csomagot. Hálás lehettem neki, amiért ide tudtam jönni. Rosszul váltunk el egymástól legutóbb, azt akarta, hogy véget vessek a babánk életének, de én erre nem voltam képes, nem ölném meg azt a csöppséget, aki Harry-ből és belőlem van, ő életem utolsó percéig egy kis emlékeztető lesz arra, hogy a szerelmünk igenis igaz volt, és részemről örökké az marad.

Jake benyitott egy aprócska, tetőtéri szobába. A fal almazöld volt, az ágyam felett az dal döntött volt és egy kis ablak nyílt, a kétszemélyes ágyat egy fehér gyapjútakaró fedte, aprócska szoba volt, egy szekrényen, az ágyon, és éjjeliszekrényen nem volt benne semmi, de arra tökéletes volt, hogy meghúzzam magam.

-Remélem jó lesz.-túrt a hajába.

Feszült volt, ideges, bizonytalan.
-Mire, izé, jön a baba, majd szerzek egy nagyobb lakást.
-Nem akarok itt maradni.-nyeltem le a könnyeim.
-Figyelj, Vanessa. Sajnálom amiket a múltkor mondtam, nem gondoltam komolyan, de te a kishúgom vagy és nem állsz készen erre, egyedül biztosan nem.
Aprót bólintottam, beszívtam az alsó ajkam és a padlót fürkésztem.
-El kellene mondanod neki, honnan tudod, hogy nem örülne?
-Nem attól félek, hogy nem örülne.-suttogtam-De nem akarom keresztbe húzni a karrierét egy gyerekkel.
-Nem értelek, honnan tudod, hogy azzal keresztbe húznád a karrierét?
-Jake, 18 éves, világsztár, nem férne bele az életébe egy baba is.
-De ketten lennétek, és hidd el, hogy megoldaná. Szeret téged.
-Nem akarom, hogy lemondjon olyanokról, amit szeretne.
Feladta, és örültem, hogy nem kell vele erről vitatkoznom. Az, hogy, Harry ott lesz amikor megszületik a gyerekünk, hogy majd ölelkezve állunk egy apró ágy mellett és nézzük a kettőnkből létrejött tökéletes arcot, hogy majd egyszer ketten visszük óvodába, iskolába, egy álom marad.
Jake zsebében megcsörrent a telefon, előhúzta, a kijelzőre pillantott, majd rögtön rám.
-Kettőt találhatsz ki az.
-Ne vedd fel.-hajtottam le a fejem.
-Szerinted az nem lesz gyanús neki? Nem hülye.
-Akkor vedd fel, de ne mond el, hogy itt vagyok.
Biccentett, majd leült az ágyra és elhúzta a kijelzőn a kis zöld ikont.
-Szia.
Leültem mellé, közelebb húzódtam, hogy halljam amit Harry mond.
-Jake! Ugye ott van veled?
A hangjában remény volt, és szívfájdítóan nehezen ejtette a szavakat, a hangja minden egyes szó végén megbicsaklott.
-Nem, Harry.
-Tudod, hogy hol van. Ugye tudod?
-Igen, de kérlek értsd meg, hogy nem mondhatom el.
-Kérlek.-fúlt el a hangja.
A kezemet a szám elé tapasztottam, a könnyeim utat törtek maguknak, hallottam ahogyan keservesen sír, és próbálja rávenni a bátyám, hogy mondja el hol vagyok. Összegömbölyödtem az ágyon, egy párnát, melyből nem kúszott az orromba az illata, az arcomhoz szorítottam.
-Harry, ha azt akarja, hogy tudd hol van, fel fog hívni. Szeret téged.
Hallottam, ahogyan Hazza remegő hangon megkérdezi, hogy ő rontott-e el valamit.
Én pedig a párnába zokogtam.
-Egyikőtök sem rontott el semmit.
Fizikai fájdalmat éreztem, fájt, hogy így sír miattam, kínzott. Összegörnyedtem és a párnába fojtottam a hüppögésem.
Még egyszer megpróbálta kiszedni belőle, hol vagyok, de Jake nem mondott semmit, Harry pedig feladta és letette. Sikoltozni akartam, de ahelyett makacsul összezárt ajkakkal zokogtam. Jake lefejtette az ujjaim a párnáról és elemelte azt a nedves arcomtól.
-Soha többet nem akarom ezt, Nessa. Tudnia kell!
-Nem! Nem szabad!-tiltakoztam hevesen.
-Hogy-hogy nem érted?!-pattant fel idegesen.-Mindketten szenvedtek! Miért nem mondod el neki? Boldogok lehetnétek, úgy ahogyan eddig is voltatok!
-Hagyj egyedül.-susogtam.-Kérlek.
A szám olyan volt, mint egy elhalt, száraz falevél amit egy erősebb szél a darabjaira szedhet. Feltápászkodtam az ágyról, a bőröndömhöz léptem, amibe beletettem Harry kölnijét, a ruháim levedlettem magamról, belebújtam az egyik pólójába, amit magammal hoztam. Egyszerű, fehér póló volt, kör alakú kivágással, gyakran viselte. Öblítő illata volt, és Harry hajának édes illatát is felfedeztem rajta. Fújtam rá egy kicsit a kölniből, a tökéletes kombináció betört az orromba, olyan volt, mintha egy mámoros reggelen átölelne, de karok helyett csak az illata vett körbe. És az illat nem tud csókolózni, de ha tudna is, nincsenek olyan tökéletes ajkai.

~Harry~

A sírás ismét felülkerekedett rajtam. Az egyetlen ember aki tudja hol van, az nem mondja el. 

Lehunytam a szemem, felejteni akartam, legalább csak egy kis időre, ám a szoba ajtaja kicsapódott, és Gemma, anya, és Paul viharzott be rajta. Anya arcán pánik volt, sóhajtva engedtem el a párnát, amit eddig magamhoz öleltem, és remegő ajkakkal felhúztam magam.

-Kicsim!

Anya bombaként robbant be az ágynemű közé és szorosan magához ölelt, a fejem erőtlenül bukott a vállára, a karjaim köré fonódtak, és csak most kezdtem úgy igazából sírni. Néma fájdalommal hagytam, hogy a könnyeim az arcomról anya ölébe essenek, átölelte remegő vállaim és megnyugtatónak szánt mozdulatokkal simogatta a hátam. Nem számított hány éves vagyok, mi a nevem, hány ezren sikoltoznak ha meglátnak, anyát semmi más nem érdekelte, csak az, hogy épségben legyek, és én most nem éreztem magam épnek. Mintha széthullottam volna belülről, apró darabokban hevertem. 

-Édes kisfiam.-suttogott és a hajam kezdte simogatni.-Annyira sajnálom, Drágám. 

Ha ő nincs én sem, ha most nincs itt nem élem túl ezt a napot. 

Nem hüppögtem, nem fuldokoltam, csak a könnyek folytak az arcomon, az orrom bedugult, a vállaim remegtek, és egy nagy semminek éreztem magam.

Ő nem ítélkezett, hiszen ahogyan én sem, nem tudta Vanessa miért ment el, hogy miért hagyott itt mindent, ami eddig szép volt. A karjaim szorosabban fontam köré, az ujjaimmal a ruhájába markoltam, a vállam erősebben rázkódott.
-Itt vagyok.-simított végig a hajamon.
Tudta, hogy mennyire szeretem Vanessát, tudta, hogy vele képzelem el a jövőm, és elfogadta, támogatott, minden tökéletes volt. Talán mielőtt megismertem őt, túl sok lányt bántottam meg és nem érdemlem meg a boldogságot, ilyen rövid idő után el kellett veszítenem.
Nem tudtam, anya honnan tudta meg mi történt, nem tudtam semmit. Gemma lassan, bátortalanul ült le az ágy szélére, a másik oldalamra, míg Paul csak bámult ránk.
-Ne sírj, Kölyök.-veregette meg a vállam.
A kezéért nyúltam, megszorítottam, majd ismét átöleltem anyát. A nővérem a vállamra hajtotta a fejét, arcát az enyémhez nyomta, ami undorítóan nedves és ragacsos volt, az övé viszont puha és Gemma illatot árasztott. Paul kiment, de én nem húzódtam el. Minden a feje tetejére állt, a barátnőm elhagyott, órák óta siratom őt, a régi Harry teljesen eltűnt. A testem mintha lángba borult volna, a fejem fájón lüktetett, de én nem voltam hajlandó elereszteni anyát, ő volt jelenleg az egyik, 100%-ban biztos kapaszkodóm. Szükségem volt a fiúkra, szükségem volt Gemmára, Paul-ra, az anyukámra, szükségem volt a családomra. Mert nélkülük úgy érzem, nem bírom ki ezt ép ésszel.