87.rész

~Vanessa~

Puha ajkak, nagy tenyerei amik a derekamhoz simulva húznak még közelebb magához, csípője enyhén súrolta az enyém. Eldőltünk az ágyon, ujjaim a hajába csúsztak és megcsókoltuk egymást. Édes ajkának kényeztetésére halkan sóhajtottam, éreztem amint a tenyerei lejjebb csúsznak és egy fokkal erőseben simulnak hozzám. Lábait egy könnyed mozdulattal belökte az enyéim közé, édesen a hajamba nyomta az arcát és beleszuszogott, majd felemelte a fejét és ismét megcsókolt. Kezem az arcára csúszott még ő az ujjait a hajamba vezette, ösztönösen döntöttem hátra a fejem, hozzáfért a nyakamhoz és puha csókokkal hintette be érzékeny bőröm. Orrát vigyorogva az enyémhez dörgölte, majd a fülemhez hajolt és halkan nevetett mielőtt lejjebb csúszott volna, hogy kihámozzon mindenből. Aztán valami megragadta és elhúzta őt tőlem, tágra nyílt szemekkel figyeltem távolodó alakját, hiába nyitogattam a szám, hang nem jött ki a torkomon, kiabálni akartam, üvölteni utána, hogy ne hagyjon itt, de az ajkaim nem engedelmeskedtek.

Izzadságban fürödve ültem fel, levegőért kapkodtam, a kezeimmel megtapogattam magam mellett az ágyat aztán amikor rádöbbentem, hogy nincs és nem is volt ott mellettem, egy könnycsepp gurult le az arcomon. Egy újabb álom, csak egy álom.  Felhúztam a lábaim, átöleltem őket és a térdemre hajtottam a fejem. Megtapogattam az ajkaim, hátha azok csak egy icipicit nedvesebbek vagy duzzadtabbak a kelleténél, valami jelet kerestem arra, hogy nem álmodtam. Megérintettem a nyakamban lógó medálokat, minden amit tőle kaptam ott lógott, a jobb csuklómon ott volt a Liamtől kapott karkötő, a fülemben az apró almás fülbevalók Niallertől. Nagyot szívtam Harry pólójának illatából, rá kellett volna jönnöm, hogy ő nem volt itt és csak álmodtam mindent, de nem ment. Felálltam, mezítláb csattogtam ki az ajtón, majd leosontam a lépcsőn. Azt reméltem, hogy ott fog ülni a nappaliban vagy a konyhaasztalnál és rám vigyorog, azt mondaná, hogy csak rosszat álmodtam és mi mindig együtt leszünk. Se a nappaliban, se a konyhában nem volt, a ház előtt nem parkolt ott egyik autója se, teljes volt a sötétség kint és bent is. Visszafordultam, megmarkoltam a korlátot a lépcsőnél és felvonszoltam magam rajta. Macey szobájának ajtaja résnyire nyitva volt és hangok szűrődtek ki rajta, óvatosan odaléptem és benéztem az ajtón, ami kissé nyikorogva nyílt kijjebb, a húgom összerezzent az ágyban és a távirányítót markolta. Az óra 2:28-at mutatott. Bátortalanul léptem beljebb, hogy lássa, csak én vagyok. A harag eltűnt a szeméből, felhúzott lábakkal ült, mintás takarója a térdén pihent a tévében valami film ment. Leültem az ágy szélére, egy ideig egymást néztük, majd én törtem meg a csendet.
-Miért nem alszol?
-Nem tudok.-suttogott alig hallhatóan.
Körbenéztem a szobában, még nem jártam itt. A falak halvány rózsaszínben pompáztak, az ágy egyik oldalán egy kis éjjeliszekrény volt, a pillantásom megakadt a rajta elhelyezett képeken. Macey Justinnal, Macey Niallel, Macey Harryvel, Macey a fiúkkal és velem.
-Megígérem, hogy elmehetsz még hozzájuk.-simítottam végig a hosszú haján.
Összeszorított szájjal bólintott, majd a kezébe vette a szív formájú fényképkeretet. A 7 éves húgom fülig szerelmes Niall-be, nem tehetem vele, hogy miattam többet ne menjen el hozzá. Csak egy kislány, és ő nem tehet semmiről. Tulajdonképpen erről az egészről én tehetek.
-Itt maradsz velem?
Bólintottam, megdörzsöltem az arcom. Mosolyogva letette a képet a helyére, majd arrébb csúszott és felemelte a takaróját. Bemásztam mellé, kikapcsolta a tévét és mindketten eldőltünk az ágyon, a karjaim közé férkőzött, szorosan ölelt. Puszit nyomtam a homlokára, mióta eljöttem egyedül alszom, és jobban éreztem magam, hogy legalább a húgom itt van mellettem, így kevésbé érzem magam egyedül.
-Macey?-suttogtam.
-Hmm?
-Harryvel kisbabánk lesz.
Magam sem tudom miért mondtam azt, hogy "Harryvel" hiszen ő sosem fogja megtudni.
-Tényleg?-suttogott, és a hangja éberebb lett.
-Igen.-húztam halvány mosolyra a szám.
-Akkor miért nem vagy vele?

~Harry~

Az ölemben ült, nem tudom hogyan került oda, de ott volt, és csak azt akartam, hogy ott is maradjon.

Széttárt lábaim közt aprót mozdult, a kezeim a dereka köré csúsztak, háta az enyémnek feszült. Valahol mélyen tudtam, hogy ez nem a valóság, de hinni akartam benne, hogy nagyon is az és valójában nem is hagyott el. Félresöpörtem a haját, hogy hozzáférjek karcsú nyakához. Egy parkban voltunk és egy padon ültünk, madarak csicsergése, valahol a távolban gyereksikongatás, méhek döngicséltek, minden olyan nyugodt volt. Mélyen beszívtam az illatát, apró csókot nyomtam a nyakára, ujjaink összefonódtak a hasánál, aztán minden megváltozott. 

Zuhogó eső, a hajam a fejemhez lapult, egy pólóban és farmerban voltam, figyeltem a sarkon egyre távolodó alakját. Gondolkodás nélkül eredtem utána, hosszú, aranybarna haja vizesen lengett körülötte, futás közben egyik oldalról a másikra csapódott. Mezítláb volt, az én pólómat viselte, és egy apró rövidnadrágot, vagy talán francia bugyit. Rohantam, mégsem fáradtam el és egyre közelebb értem hozzá, karnyújtásnyira volt tőlem, én pedig megfogtam a derekát és magamhoz húztam. Az esőtől és a futástól az arca kipirult, karjaim a dereka köré fontam míg ő a nyakam köré fonta és a tenyereit a tarkómon elázott tincsekhez érintette. Magamhoz húztam, valamiért futott előlem, de nem volt jelentősége, nem számított más, minthogy most itt vagyunk,és a zuhogó esőben faljuk egymást. Egyre többet és többet akartam belőle. 

A szemeim kipattantak, a hajam nem esőtől, hanem izzadtságtól tapadt a homlokomhoz. A szívem szaporán dobolt a mellkasomban, levegőért kapkodtam. Néhány percig csak ültem és bámultam magam elé.

Szükségem volt rá. Nélküle minden más lett, az életem fenekestől felfordult, az újságok olyan címekkel cikkeztek rólunk mint: Ismeretlen okokból szakított a One Direction álompárja. Nem szakítottunk, még mindig a magaménak érzem őt, és nem kaptam rá magyarázatot, miért ment el. Különböző okokat kerestem, talán beteg, gyógyíthatatlan beteg és nem akarja, hogy szenvedni lássam, talán egyszerűen már nem szeretett és jobbnak látta szó nélkül elmenni, minthogy fájdalmat okozzon. Aztán rájöttem, hogy ezek elég valószínűtlenek, ha beteg lenne, nem csókolt úgy volna azon az éjjelen, ha nem szeretett, nem ölelt úgy és követelt volna többet. Az az éjszaka nem hagyta, hogy valamivel megmagyarázzam magamnak az okát, mégsem kívántam, hogy bár ne történt volna meg. Akárhányszor lehunyom a szemem, látom magam előtt a gyönyörű, apró testét, ajkait ahogyan elnyílnak, ujjait amik oly sokszor bújtattak ki mindenből, lábait amint a derekam köré fonódnak, az enyémhez simuló csípőjét. Vele minden olyan szép volt, szebben teltek a napjaim, munka közben volt mire várni, hogy ha hazajövök ő itt lesz és átölel, megcsókol. Nem tudtam elfogadni azt, hogy elment. Magyarázat nélkül nem. 

Az óra hajnali fél kettőt mutatott, kikászálódtam az ágyból, fájt ránézni, fájt úgy feküdni rajta, hogy ő nem simul hozzám, a haja nem terül szét a mellkasomon. Az ablakhoz léptem és elhúztam a sötétítőt, odakint nagy pelyhekben hullott a hó. December 18.-a van, hamarosan karácsony, Louis születésnapját hétvégén, egy koncert után ünnepeljük, 25.-én hazautazok, és lehet vissza sem jövök ide Zayn születésnapjáig. Az éjjeliszekrény fiókjában ott lapul a doboz, az egyik karácsonyi ajándéka, és valószínűleg nem fogom tudni átadni neki, és feltenni A kérdést.
Elengedtem a sötétítőt, az anyag visszahanyatlott az ablak elé és a szoba ismét teljes sötétségbe borult.
Nélküle magányos voltam, bezárva éreztem magam egy olyan házba ahol minden rá emlékeztet. Hirtelen düh öntött el, lesöpörtem a polcról mindent. Könyvek landoltak a padlón, plüssök amiket a rajongóktól kaptam, dezodorok, úgy éreztem szét tudnék robbanni.
Miért nincs itt? Miért nem ölel át? Miért akkor megy el amikor valami fontosat akarok? Miért adott fel mindent? Miért?!
Könnyek peregtek le az arcomon, talán a dühtől, talán a veszteségtől, a mindenek fölött álló fájdalomtól.
Az öklömet egy jól irányzott, erős ütéssel a falba vertem majd hirtelen megfordultam és ismét lesöpörtem a dolgaim egy másik polcról. Amikor már nem maradt több polc, kirántottam a fiókokat. Pólók szakadtak ketté az ujjaim alatt, nadrágokat rúgtam szerteszét a szobában. Az agyamat elborította a fájdalommal és dühvel vegyülő sötét köd, ami a kezem ügyébe akadt, azt földhöz vágtam, a szobánkat néhány pillanat alatt felforgattam. Utolsónak hagytam az éjjeliszekrényt, a közös képünket és a telefonom hagytam csak épségben, a telefont is csak azért, hogy tudjam hívni. Hátradőltem az ágyon, néhány perc alatt a teljes csendben kitisztult a fejem, akkor jöttem rá mit tettem és csak remélni mertem, hogy semmi olyat nem tettem tönkre aminek köze volt kettőnkhöz.
A telefonomban kikerestem a számát és rányomtam, ki se csöngött, egyetlen sípolás és utána egy női hang közölte velem, hogy nem érhető el. Reménytelennek tűnt. Úgy éreztem nélküle sosem leszek már boldog, mert nem kell más nő, Ő volt az igazi, az egyetlen akit 18 évesen el akartam jegyezni, akivel elképzeltem a jövőm. Egy kis esküvőt csak családdal és barátokkal, egy házat, egy kisebb és otthonosabb házat, olyat mint amiben felnőttem, ami csak a miénk lenne, gyerekeket. Soha nem bántam volna meg, ha megteszem, nem kellett megkérdeznem magamtól, hogy szeretem-e, hiszen tudtam, hogy nála jobban nem szeretek senkit. Meghalnék érte, mindent feladnék azért, hogy együtt lehessünk.

~Louis~

Előkotortam a zsebemből a kulcsot, az ajtó halk kattanással nyílt ki és én beléptem a csendes házba. Még aludhatott, mert nem szűrődtek sehonnan sem hangok. Azt reméltem, hogy talán már jobban van valamivel. Tudtam bár inkább csak sejtettem mit érez, pontosan ilyen pocsékul voltam én is, amikor Hannah-val szakítottunk. De én tudtam miért, ő nem. Én néhány nap alatt a segítségükkel túl lettem rajta, ő nem. Halkan felmentem a lépcsőn a kezemben egy csomag gumicukrot szorongatva, reméltem, hogy nála is beválik az a módszer, ami Eleanor-nál szinte mindig. Ha édességet eszik jobban érzi magát. 

Megálltam a szobája ajtaja előtt, füleltem, hátha hallok valamit de nem szűrődött ki egy pisszenés se. Lenyomtam a kilincset, benyitottam. Az ajtó nehézkesen nyílt ki, papírsusogást hallottam, a látványtól elállt a lélegzetem, és nem jó értelemben. A szobában szét voltak dobálva a cuccok, könyvek hevertek egy kupacban az egyik sarokban, egy rakás CD és DVD kiesve a tokjából szerte a szobában, a falon egy helyen lepergett a festék, valamit nekidobhatott. Ő pedig keresztbe feküdt az ágyon, az arca nyúzott volt, a takarót ragaszkodóan gyűrte a karjai és lábai közé. Sosem tett ilyet, soha nem verte szét a szobáját, pedig ha dühös vagy szomorú volt szeretett csapkodni, de ilyet még nem csinált. Megérezhette, hogy valaki figyeli mert felemelte a fejét. A szemei táskásak voltak és pirosas színűek, az arca nyúzott és fáradt, értetlenül nézett körbe majd a fejét visszaejtette a párnára ám előtte megtapogatta maga mellett a helyet, remegve sóhajtott amikor nem talált ott semmit. 

Előkaptam a telefonom, egy rövid körüzenetet küldtem a fiúknak: H. SOS.

-Mit csináltál?-léptem beljebb, a telefont a zsebembe süllyesztettem és leültem az ágy szélére.

-Én csak dühös lettem.-motyogott alig hallhatóan.

Már a hangja sem volt a régi, a rekedtes hangból eltűnt a jókedv és vidámság. Harryből még az életkedv is nyomtalanul eltűnt. Egyik kezével hirtelen megmarkolta a lepedőt.

-Megőrülök, Louis. Nélküle meg fogok őrülni!

Levegőért kapkodott, a kezeit elkapta az ágyról és a fejére szorította, könnyek gurultak le az arcán. Soha semmi és senki miatt nem szenvedett ennyire.

-Megbolondulok.-suttogott.-Nem bírom ezt.

-Fejezd be!-kiabáltam rá, mire összerezzent.-Össze kell szedned magad, Harry! Mi és az a több millió lány is számít rád! Tudom, hogy kibaszottul fáj de nem hagyhatod, hogy felülkerekedjen rajtad! Nem fogom végignézni ezt!

-Miért?

-Tudod miért, bazdmeg?!-pattantam fel.-Azért, mert a barátom vagy, és rohadtul nem fogom hagyni!
-Késő, Louis.-közölte érzelemmentes hangon.
Egy jó nagy pofontól észhez tért volna, talán csak egy kicsit, de nem ütöttem volna meg, pedig viszketett a tenyerem. Ajtócsapódást hallottam, majd lábak dobogását a lépcsőm, Niall és Liam egyszerre estek be az ajtón, döbbenten néztek végig a szobán.
-Azt hittem, felfogtad amit tegnap mondtam.-közölte csalódottan Niall.
Meg sem szólalt, a tenyereit a homlokára nyomta és a plafont bámulta.
Ismét ajtócsapódás, majd a kapkodó lépésekből felismerhetően Zayn is megérkezett. Majdnem túlment az ajtón, de lefékezett és döbbent arccal lépett Liam mellé.
-Te mi a szart csináltál?-meredt az ágyon fekvő, gyakorlatilag romhalmaz Harry-re.
Láttam, amint egy könnycsepp végigszalad az arcán és rögtön megbántam, hogy az előbb kiabáltam vele.
-Sajnálom.-ültem le az ágyra.-Ne haragudj, hogy kiabáltam.
Összeszorított szájjal bólintott és leeresztette a karjait az arca elől. A máskor vidáman, szerelmesen csillogó zöld szemek most fátyolosak voltak, úgy nézett ki mint aki nagyon beteg, vagy elszívott néhány füves cigarettát.
-Harry.-morzsolgatta az ujjait Liam.-Bevettél valamit?
-Nem.-suttogott és értetlen arccal fordult feléjük.-Ez még nem jutott eszembe. Van nálad cigi, Zayn?
-Mi van?!-kiáltott.
A hangja magasabb lett az átlagnál, Zayn dühösnek látszott, mi hárman csak bámultunk rá. A bandából talán Harry viseli a legrosszabban a cigi szagát, soha nem vett volna egyetlen szálat se a szájába, de még csak meg sem fogta volna. Napokon át vinnyogott ha odakintről a nyitott ablakon át beszökött a szag.
-Fejezd be, Harry!
-Csak megkérdeztem.
Én pedig már "csak" nem találtam meg benne a legjobb barátom.
-Ha lenne se adnék, te idióta, de nincs.
-Oké.-fordult az oldalára és felhúzta magán a takarót.
Az arcát belefúrta a vastag takaróba, figyeltem amint eltűnik egy könnycsepp alatta, majd az ujjaival köröket kezd rajzolni rá. Ismertem a mozdulatait, elalvás előtt gyakran tettem ugyanezt Eleanor vállán vagy a hosszú haját az ujjaim közé fogta és hagytam, hogy a szálak maguktól kihulljanak a kezemből.
-Niall?-fordultam a döbbent szőke felé.-Rendelj neki valamit reggelire.
Nem kezdett tiltakozni, nem ellenkezett és szállt velem harcba, csak feküdt za oldalán és fátyolos tekintettel piszkálta a takaró csücskét. Niall csendben leballagott a lépcsőn, Liam beljebb lépett és felvett a földről néhány indokolatlanul szétszakadt ruhadarabot. Nem kérdezett semmit, Niall után ment és néhány perc múlva egy szemeteszsákkal jött vissza. Lehajoltam és összeszedtem a meggyűrődött könyveket, Zayn letaglózva, nagyra nyílt szemekkel állt az ágy mellett és bámult Harry-re.
-Mi történt?-rogyott le rá.
-Semmi.
-Harry!-váltott szigorúbb hangnemre.
Ilyenkor mindig látom benne azt a Zaynt, aki angoltanárként áll egy rossz osztály előtt és idegesen próbálja csendre utasítani a túlzottan beszédes társaságot.
-Hagyj békén, jó? Mindenki hagyjon békén.-motyogott.
Egyöntetűen az ajtóra néztünk, ahol Niall állt egy dobozzal és villával a kezében, furcsán csillogó kék szemekkel.
-Itt van.-tette a fal mellé a dobozt, majd megfordult és lesietett.
-Ti ezt úgysem értitek, és nem is akarom, hogy megértésétek.-fejezte a mondanivalóját Harry.
-Fiúk.-simított végig rövid haján Liam.-Menjetek ki egy kicsit, oké?
Bólintottunk, Zayn előrement, a nyakán kidudorodó vastag vénából tudtam következtetni arra, hogy ideges. Én már nem voltam ideges, csak elkeseredett és valami düh féleség kezdett érlelődni bennem. A lépcsőn lefelé tartva kikaptam a zsebemből a telefonom és gondolkodás nélkül nyomtam rá Jake számára. Ha valaki, akkor ő biztosan tudja hol van Vanessa. Kicsöngött, de nem vette fel, márpedig én meg nem adom fel.
-Úgyse veszi fel.-morgott mellettem Zayn.
-Nem Nessát hívom.-motyogtam.
Valami kattanást hallottam, majd egy fáradt hang beleszólt. Hát hogyne, ott most éjjel van.
-Jake?-kérdeztem.
-Nem a segge beszél, ki a fene az?
-Hol van Vanessa?-kérdeztem ellentmondást nem tűrő hangon.
-Louis?
-Nem, neki is a segglyuka, Lou most nem tud beszélni. Hol van Nessa, Jake?
-Nem mondhatom el.-beszélt halkabban.
-Harry szétverte a szobáját.-közöltem.-Tegnap este a porig leitta magát, előtte napokon át lázasan bőgött a szobájában, nem tudom mi történt, Jake, fogalmam sincs, de nem fogom végignézni ahogyan a barátom tönkremegy.
-Sajnálom.
-Csak mond meg hol van Nessa.
-Nem tehetem. Ő a húgom, megígértem neki, hogy nem.
-Biztos vagyok benne, hogy a húgod is ugyanilyen, ha nem rosszabb állapotban van.
-Figyelj, Louis.-beszélt elkínzottan.
-Figyelek. Nálad van?
-Nincs.-sóhajtott.-Ha rosszabb lesz felhívlak és elviheted hozzá Harry-t, én örülnék neki a legjobban ha ez nem történt volna meg, de becsületben kell tartanom az akaratát akármennyire is nem értek vele egyet.
-Te nem látod itt mi történik.-mondtam szárazon.
-Nagyon sajnálom, mond meg neki is.
-Perpillanat leszarja az egész világot és a takaróját ölelgetve fekszik a szétvert szobájában.