93.rész

~Vanessa~

Az élet nem egy tündérmese, nincs tejfölszőke hajú hercegem, és nem lovagol fehér lovon. Az én hercegemnek göndör barna haja van és fekete Range Roverrel furikázik, vagy éppen azzal amihez kedve szottyan. 

A lábaim megroggyantak alattam amikor kinézett az ajtón a szőke hajú, szemüveges nő és a nevemet mondta. Jake húzott fel a székről és finoman beterelgetett maga előtt. Csak egy ultrahang, túlélem. 

-Ön a büszke apuka?-vigyorgott rá a nő.

Hol él ez? Nem tudja ki vagyok, de talán jobb is. Neki fogalma sincs róla, ki az apuka, és az apukának sincs fogalma arról, hogy ilyen szerepet tölt be. Vagy nem tölt be. Gratulálok Vanessa, egyre értelmesebb leszel. 

-Ő a húgom.-világosította fel.

Jake-et azt hiszem azóta nem láttam mosolyogni, hogy belerondítottam a nyugodt kis életébe. 

-Ó, elnézést. Ülj le drágám.-vett ki a bátyám karjai közül és az ágynak kinéző dolog felé terelt.

Jártam már ilyen helyen, nem is egyszer, de mindig van bennem egy kis félsz. Annyira szeretném ha ez a kisbaba egészséges lenne, ő a legkevésbé sem tehet arról ami most van. Én voltam felelőtlen, az én hibám, de ő az enyém, és semmi pénzért nem adnám senkinek. Pocakot ,,növesztettem" vagy inkább a kicsi növelte meg a méreteit. Várom őt, ugyanakkor azt is szeretném, ha Harry itt lenne. Vele szebb lenne, de így egy fájó hiányérzetem van. Letelepedtem az ágyra és a karjaimat a pocaklakóm köré fontam, már kezdett mocorogni, és nagyon furcsa érzés volt, ahogyan időről időre valaki megmozdul bennem és a talpacskáit belemélyeszti a hasfalamba. Furcsa és gyönyörű. De hiányzott egy nagy tenyér ami rásimulhatott volna. 

Idegesen pillantottam az éppen belépő nőre (?) aki a hosszú vörös haját egy kontyba fogta és kedvesen mosolyogva lépett be miközben egy dosszié papírt nézegetett.

-Vanessa Smith?-mosolygott fel rám, majd hasonló mosollyal fürkészte a gömbölyödő testrészem.

-Igen.

-Szia, Hannah Cooper vagyok.

Elfogadtam a felém nyújtott kezet és bátortalanul rámosolyogtam.

-18 hetes vagy, ugye?

-Biztosan, inkább hónapokban számolom.

-Úgy gyorsabban telik.-mosolygott kedvesen.-Nem akarok tolakodó lenni, de ugye te vagy a Harry Styles...

-Igen.-nyeltem nagyot.-De kérem...

-Persze.-simította meg a vállam.-Nincs jogom hozzá.

-Kimész?-pillantottam a bátyámra.

-Oh! Bocsánat!-kapott a fejéhez.-Hannah Cooper.

-Jake Smith.-mosolygott.-Inkább itt maradnék.

-Nyugodtan, ez csak ultrahang. 

-Doktornő..-kezdtem.

-Csak Hannah.-mosolygott.-Feküdj le kérlek.

Engedelmeskedtem, idegesen pillantottam a bátyámra, aki azon nyomban közelebb lépett és megfogta a kezem. 

-Tudod már milyen nemű?-tűrte fel a pólóm.

-Nem, de nem is szeretném.-rágcsáltam az alsó ajkam.

Nem szeretném, mert a filmekben amikor ilyen kiderül mindig ott van az apuka. De ez nem egy film, és nem egy mese, így inkább nem szeretném tudni a 9. hónap végéig. Különben se számít, az én, a mi gyerekünk és teljesen mindegy fiú-e vagy lány, az nem változtat semmin. 

-Nem?-bámult rám nagy szemekkel Jake.-De a név?

-Már tudom. 

-Rendben.-sóhajtott.-Te tudod.

Összerezzentem amikor az a zselés valami a bőrömhöz ért. A szemeimet a képernyőre szegeztem, bár még nem volt rajta semmi. Hevesen dobogó szívvel vártam, hogy a babánk feltűnjön rajta. Aztán amikor ez megtörtént, a szemeim először nagyra nyíltak, majd kicsordult néhány könnycsepp. Még így, egy monitoron keresztül is tudtam, hogy nála szebbet még nem láttam. 

-Szépen növekedik.-mosolygott fel Hannah.-Egészséges, mindene a helyén van, semmi rendellenességet nem látok. 

-Hála Istennek.-sóhajtottam fel és ösztönösen nyúltam a hasamhoz, de az az izé még mindig rajta volt így a kezem félúton megállt.

Jake összehúzott szemekkel figyelte a képernyőt, ő valószínűleg megpróbálta kinézni az apróságomból, hogy kisfiú vagy kislány-e.

Egy ideig még nézegethettem őt és sírdogáltam, majd a zselét Hannah letörölte a hasamról míg a titkárnője mindent szorgosan feljegyzett a kicsiről. 

-Megvársz kint?-néztem Jake-re.

Hangtalanul bólintott majd elhagyta a szobát, míg én a papírokra vártam.

-Vanessa?-lépett ki Hannah.

Egy pillanatra megijedtem, hogy mégis van valami baj a babával, az ijedtségem pedig csak fokozta, hogy finoman az egyik fotelhez vezetett. 

-Igen? Van valami gond?

-Nem, vele semmi gond nincs. Rólad szeretnék egy kicsit beszélgetni.

-Rólam?

-Igen. Figyelj, tudom, hogy nekem nincs semmi közöm az életedhez és valószínűleg a döntéseidet sem befolyásolom, de tudom min megy át most a barátod.

A barátom... 

Nagy levegőt vettem és felnéztem rá. 

-Ő nem tudja, ugye?

Nagyot nyeltem és bólintottam.

-Pedig jobb lenne, neked és a babának is.

Megtöröltem a kézfejemmel a szemem és ismét bólintottam.

-Én nem látok bele az életedbe, de eddig is akaratlanul figyelemmel kísértem a kapcsolatotokat, vele biztos bonyolultabb az éneklés miatt, de miattad biztos vagyok benne, hogy megoldaná.

-Nem akarom, hogy feladja az álmait.

~Harry~

19 évesnek lenni szar. Eddig legalábbis nagyon szar. 

Végül is, teljesen mindegy hány éves vagyok, ez az egész elcseszett életem már úgy szar ahogy van. 

Cikkek mindenhol minden újságban, találgatások, és társul hozzá az örökös rosszkedv.
Már harmadjára rontottam el a szólóm, az életem felborult és már úgy tűnik énekelni se tudok rendesen.
-Újra.-sóhajtott Paul.-Figyelj oda, Harry.
-Jó.
Zayn kezdte a dalt. Lehajtottam a fejem és a lábaimat bámultam mielőtt a számhoz emeltem volna a mikrofont.
-Don't promise that you're gonna write...
-Elég!-emelte fel a kezét a menedzserünk.-Beteg vagy?
-Nem.-motyogtam.
-Szedd össze magad, Harry. Légyszíves.
Niall leugrott a színpadról, ám előtte megveregette a vállam, Liam szintén így tett de ő elvonult kávéért,Louis egy ideig méregetett majd követte a szöszi tagunkat, Zayn a telefonjába mélyedt, míg én a színpad szélén ácsorogva próbáltam ,,összeszedni" magam.

-Harry?-emelte fel a fejét.

Hunyorgott rám és nagyon fancsali, bűntudatos fejet vágott.

-Gyere ide légyszi. De ne akadj ki nagyon.

-Mi van?-meredtem rá. 

-Csak gyere ide. 

Leugrottam a színpadról és odakocogtam hozzá, a telefont az orrom alá nyomta, én pedig eltoltam, hogy megnézzem mit akar annyira mutogatni.

-Bazdmeg!-üvöltött fel Louis és sprintelni kezdett a táskája felé.

Boldog Szülinapot, Zayn! <3 

Küldő: Privát 

2013. 01. 12

23:24

-Miért nem szóltál eddig?!

-Ne haragudj, én elfelejtettem.-emelte fel a kezét.

-Kell a telefonod! 

-Mi az?-kapta ki a kezemből a készüléket Liam, azzal egy időben pedig Louis belenyomta a sajátját.

Boldog Szülinapot, Louis! <3 Hiányoztok...

Küldő: Privát

2012. 12. 24

23: 44

-Ezt ő küldte?-nyíltak nagyra Niall kék szemei.

-Szólni akartam, de teljesen kiment a fejemből, sajnálom, Harry.

-Paul!-üvöltöttem.

Megtalálom. Meg fogom találni.

A menedzserünk a saját lábaiban bukdácsolva esett ki a színpad mögül és halálra vált tekintettel meredt rám.

-Mi történt?

Az orra alá nyomtam egyszerre két telefont és könyörgően bámultam rá.

-Kell valaki! Valami nyomozó! 

-Nyugi, Harry!-ragadta meg a vállam.

Egyik lábamról a másikra ugráltam, a szívem szaporán vert a mellkasomban és a kezem remegett. 

Most először láttam reményt arra, hogy megtalálom. 

-Kell valaki érted?! Meg kell találnom! 

-Hé, jó, keresünk.-nevetett ki.

Seggre estem a színpad közepén és a fejemet a kezeim közé fogtam. A fejemben egyetlen rövid mondat zakatolt teljes erővel: megtalálom. Ha beledöglök is megtalálom őt. 

~~~~

Csak ültem, mint aki karót nyelt.
Nagyon ritkán, sőt azt hiszem életemben talán egyszer jártam rendőrörsön, de érte nekivágnék a lehetetlennek is. Paul lépett ki a szobából ahol egy ,,rendőr ismerősével" beszélgetett.
-Mennyire van szükségetek most a telefonjaitokra, srácok?-fordult Lou és Zayn felé.
-Semennyire.-vágta rá Zayn.
-Vigye csak nyugodtan! Csak kerítse elő azt a nőt.
-Kösz, fiúk.-mosolyogtam.
Mindig azt mondták, hogy Liam nélkül börtönben ülnénk, nos Liammel együtt ücsörgünk az őrsön. -Mr. Styles?-nézett ki egy középkorú férfi.
-Igen? Az én vagyok!
-Csak óvatosan, Matt. Nem olyan nagyfiú még, hogy magázni kelljen.
Toporogva megálltam Paul mellett és izgatottan bámultam a két férfit míg Niall mögöttem egy zacskó chipsen nyammogva röhögött.
-Gyere csak be.-veregetett hátba a Matt elnevezésű lény.
Egy asztalhoz ültünk, úgy éreztem magam mint egy szerencsétlen kamasz aki nem tud mit kezdeni a hirtelen megnyúlt testrészeivel.
-Mikor láttad utoljára a barátnőddet?
Hmm...
-December 13-án.-mondtam.
-És azután...?
-E-elment.
-Tudom, hogy hülye kérdéseknek tűnnek de muszáj tudnunk.
Többesszám?
Kérdezzen csak bármit, de találja meg.
-Nyugodtan.
-Beszéltél vele azóta?
-Nem.-túrtam a hajamba.
-Rendben. Mindent megteszünk és értesíteni fogunk ha megtudunk valamit.
-Köszönöm!-hálálkodtam.
Napok, napok? Hetek óta nem mosolyogtam sőt még csak kevésbé rosszul sem éreztem. Most viszont felébredt bennem a remény és ez valahogy vigyorgásra kénysztetett. Hálálkodtam egy sort Matt-nek majd kivágtattam a kocsihoz hátam mögött a többiekkel.
-Készítheted a gyűrűt.-vigyorgott teliszájjal Liam.
A gyomrom összeugrott. Mi van ha elküld? Ha már nem szeret? Utál és elküld a fenébe.
-Előtte csak meg akarom találni.
Biztató mosolyokat kaptam. A próba mára befellegzett ezért haza indultunk.
Útközben elgondolkodva bámultam ki az ablakon. Új veszély fenyegetett: a szemembe mondja, hogy nem szeret. Megpróbáltam nem gondolni erre és szélesen vigyorogva bámultam a mellettünk elsuhanó autókat.
-Bocs, hogy csak most jutott eszünkbe.-fordult felém Zayn.
-Sok mindentől megóvhattunk volna ha nem vagyunk ilyen idióta feledékenyek.-szólalt meg Louis is.
-Már mindegy.-mosolyogtam, majd belemarkoltam Niall chipsébe és a számba tömtem.
Az utóbbi két hónapban ledobtam magamról a nem igazán létező felesleget. A szöszi nem vetett rám szúrós pillantást ahogyan azt máskor tette volna, sőt, az orrom alá nyomta az egész zacskóval.
-Hiányzott a vigyorgásod.-jegyezte meg.
-Még semmi nem biztos.-motyogtam.
-Meglesz, hidd el.-vigasztalt Liam.-Kisujjból kirántja egy profi.
-Nem úgy értem, vagyis, nem csak úgy.
-Azért kár aggódnod.-sóhajtott fel Louis és lányosan a vállamra hajtotta a fejét.-Kénytelen leszek visszaadni téged neki. Velem nem voltál annyira boldog.-szipogott fel.
-Jajj, Lou!-húztam magamhoz.
-Most az egyszer nem fogok ezért kiakadni.-fintorgott Zayn, majd elröhögte magát.
-De!-emelte magasba az ujját Louis és normális ülőhelyzetbe tornázta magát.-Szeretnék majd elbeszélgetni vele.
-Ez úgy hangzott, mintha anyunak mondta volna még régen az igazgató.-húzta el a száját Liam.
-Szerintem, inkább majd ketten megbeszéljük.
Ne bízd el magad, Harry.
Még simán az is lehet, hogy nem találom meg, az sms-ek óta már el is mehetett onnan ahol akkor volt. Vagy nem akar látni és elküld, esetleg már talált helyettem valaki mást. Egy hozzá jobban illő átlagos srácot, aki nem indul turnéra és nem utálja miatta több millió lány. Talán épp amiatt ment el, talált valaki mást. Egy biztos, akármi is fog történni, azt megtudom, hogy miért. De az is megeshet, hogy talán egy hatalmas butaság miatt ment el és ő is annyira rosszul volt az utóbbi hetekben mint én. Vagy komoly oka volt rá. Nem tudom, de legalább még egyszer látni akarom és magyarázatot akarok kapni.
-Neked nem biztos, hogy azt mondja amit nekem.
-Ti észrevettetek rajta valamit azelőtt, hogy...?-haraptam az ajkamba.
-Azon kívül, hogy sokszor ok nélkül elsírta magát, én nem.-jelentette ki Niall.
-Talán, egy kicsit még jobban ragaszkodott hozzád.-tűnődött Zayn.
-Az nem tudom mennyire nem megszokott, hogy akárhányszor bementem a szobátokba ti mindig egymás száján csüngtetek eléggé összegyűrt ruhákkal, vagy néhány darab hiányában.-röhögött magában Louis.
-Harry-től ez megszokott.-legyintett Liam.-Mindig azon jár az esze.
-Na.-néztem rá összehúzott szemekkel.-Ez nem igaz.
-Jó, inkább nem akarom tudni.
Mind a négyen összeröhögtek, mígnem én is elnevettem magam.
De most komolyan. Nem is igaz, nem mindig, például mostanában egyáltalán nem. Na jó de, de az teljesen más.
-Különben is, mintha nektek nem.
-De mi nem tagadjuk.-röhögött fel hangosabban Louis.
Paul a fejét rázta elől. Fogadni merek, hogy csak azért nem szólt ránk, hogy ne gusztustalankodjunk, mert hetek óta először nem önsajnálattal töltöm az időm. Még közel sincs minden rendben. Talán még csak sunyin várakozik rám az igazi szenvedés. De most mintha a remény ajtaja kitárulkozna előttem, talán csak pár nap és újra látom. Talán pár nap és újra együtt leszünk, de az is lehet, hogy végleg vége lesz és nem reménykedhetek többet. Egy telefonhívás, egy cím, és én vagy a kocsiban, vagy a repülőn fogok ülni és száguldok hozzá.