85.rész

~Harry~

Sikoltozás, sírás, tömeg. Különösen sok testőr vett minket körbe, elvegyültem köztük, napszemüvegben, lehajtott fejjel igyekeztünk a magángéphez. Egyik oldalról Louis, másikról Liam kezét fogtam, mint egy óvodás. De kellett akibe kapaszkodhatok míg átérünk ezen. 

Muszáj volt megállnunk képet és aláírást adni, pedig most az egyszer nem akartam. Haza akartam menni a házunkba, ahol egyedül lehetek és kedvemre üvöltözhetek, csapkodhatok, és sírhatok. 

-Menj fel a repülőre!-kapta el a kabátom Paul.

Megráztam a fejem, két testőr állt mellém, a lányok tolongtak előttem, papírokat nyújtottak felém.

-Sziasztok.-eresztettem meg egy halvány mosolyt, majd mindegyikőjüknek egyenként kivettem a kezéből a noteszeket, papírokat, és aláírtam.

A képeken csak halványan felfelé húztam a szám, nem vigyorogtam mint a tejbe tök, nem ment. Szorosan öleltem meg mindenkit, jó volt érezni a szeretet, amit kapok tőlük. 

A tömeg nem akart feloszlani, a lányok nem fogytak el előttem, a tömegtől pedig most felkavarodott a gyomrom. Annyit akartam, hogy anélkül jussak fel a repülőre, hogy idehányok, rosszul leszek, sírni kezdek. 

Az újságok már cikkeztek rólunk, tudatlanul írták azt, hogy szakítottunk. Különböző, frappáns főcímeket adtak a cikkeknek: Harry Styles padlón van, A One Direction göndör hajú szívtiprója a depresszió szélén áll. Nem akartam kimutatni a lányaink előtt, mennyire rosszul érzem magam, hogy az újságok kivételesen nem hülyeségeket írnak.

Egy apró, barna hajú lány lépett elém, kb 14 éves volt. Végigsimítottam a hátán, majd a kamera felé fordultam amerre mutatott, és apró mosolyt erőltettem a fejemre. Emlékeztetett Rá. Kicsi volt, barna hajjal, és kék szemekkel. 

-Köszönöm.-mosolygott rám.

Magamhoz öleltem, a vállai megremegtek, hosszan kifújtam a levegőt, majd elengedtem, ő pedig még egy köszönöm-öt elrebegve elment. 

Valaki hátulról megfogta a karom, Paul ott állt mögöttem, és intett, hogy menjek utána, mellette ott álltak a többiek. Előttem még voltak lányok, vonakodva fordultam el tőlük, sírtak, nyújtogatták felém a kezüket, én pedig benyúltam közéjük, hogy ennyivel boldoggá tegyem őket.

-Jövünk még.-mondtam.-Csak gyertek el legközelebb, és mindenki kap amit szeretne. 

Elszakadtam tőlük, és lehajtott fejjel, Zayn és Niall közé becsapódva lépdeltem a gép felé. 

Kamerák követtek, a szemem még a napszemüvegen keresztül is fájt, kezeket éreztem magamon, a sikoltozás egyre halkabb lett, ahogyan kiértünk a géphez. Elsőként vonszoltam fel magam a lépcsőkön, majd a már ismerős környezetben kerestem egy eldugottabb helyet, és leültem. 

Figyelemmel kísértem, amint a többiek is, mellettük a barátnőikkel fellépnek a repülőbe, nekem pedig ismét elszorult a torkom. Mellettem üres volt a helye, levettem a napszemüvegem és a fejemet az ablaknak döntöttem. Lepakoltak, szokatlanul nagy csend volt, nem röhögtünk össze, Louis nem mesélt disznó vicceket ami a lányokat megbotránkoztatta volna, mintha a banda csak az árnyéka lenne az igazinak. Egyedül ültem, néha elkaptam a fiúk pillantását, de tudták, hogy most nem vágyom társaságra ezért nem ültek oda hozzám. A repülő felszállt, én pedig lehunytam a szemem. Ujjaim az ülés karfáján pihentek, vártak arra, hogy mikor fonódhatnak össze egy másik kézzel.
Az álom már majdnem elnyomott, amikor egy hang ébresztett.
-Harry?
Perrie-vel találtam szemben magam, egy zacskó chipset nyújtott felém, kínosan érezhette magát, mert az ajkát rágcsálta. Eszembe jutott, milyen rossz véleménnyel voltam róla az elején, de Nessa akkor is a jót kereste benne, amikor én fintorogtam miatta, és ő megtalálta, nekem is csak nyitnom kellett volna felé.
-Nem kérek, köszi.-pillantottam rá.
-Enned kellene.-tördelte az ujjait.
-Nem vagyok éhes.
Leült velem szembe, nem mellém, mert ő is jól tudta, hogy az a hely már foglalt.
Egy ideig csendben néztem ki az ablakon, a felhők fehér pamacsokban ültek az égen, és én egyedül éreztem magam. Perrie nem szólt semmit egy ideig, majd egyik kezét a lábamra tette, én pedig ránéztem.
-Nem ülsz oda hozzánk?
Megráztam a fejem, nagyot sóhajtott majd felállt, végigsimított a vállamon és visszament Zayn mellé.
A fejemben mintha valaki ordítozna, fájdalmasan lüktetett és kivert a víz. Az utolsó napjainkat New York-ban én városnézés helyett az ágyban fekve töltöttem, ha nem voltam épp lázas, akkor a sírással sikerült elérnem, hogy az legyek. Levettem a kabátom, alatta egy fehér pólót viseltem és egy kék kockás inget, a hajam kissé izzadtan tapadt a homlokomhoz, a nadrágom kényelmetlennek éreztem.
Tartanom kellett magam, csak amíg haza nem érünk.
Anyáék visszautaztak Holmes Chapel-be, és bár kérték, hogy menjek velük én is, nem mentem. Majd az ünnepekre hazautazom.
Eleanor többször felém nézett, én pedig őket figyeltem, kétségtelen, hogy Louis nála jobbat keresve sem találhatna, irigykedtem rájuk. Megdörzsöltem az arcom, a szememet lehunytam és a kabátom úgy helyeztem el a repülőgép oldalán, hogy anélkül tudjak nekidőlni, hogy kényelmetlen lenne.
Át akartam aludni az utat, csak néhány óra nyugalmat akartam.
Kb 4 óra múlva ébredtem, valaki az arcomat simogatta, én pedig reménykedve nyitottam ki a szemeim, de csak Dani volt.
-Mindjárt leszállunk.-közölte.
Aprót bólintottam, még mindig gyötörtek a hülye álmaim képei.
A gyomrom megkordult, jelezve, hogy még ma nem ettem semmit, de nem éreztem magam éhesnek. Danielle aggódva méregetett de nem szólt semmit. Bekapcsoltam az övet, rám mosolygott és visszament Liam-hez.
-Bekapcsoltátok magatokat?-lépett ki Paul.
Egyöntetű igen válasz érkezett, biccentettem, és előhúztam a telefonom. Bekapcsoltam, ahogyan földet ért a gép, már volt térerő. Napok óta nem voltam fent twitteren, és nem néztem meg a közös facebook oldalunkat, Vanessa letörölte magát mindenhonnan, így még abban sem reménykedhettem, hogy kiír valamit és én lenyomoztathatom, hogy hol tartózkodik. Kikapcsoltam az övet, Londonban már este volt, nem vártak ránk túl sokan. Paul mellett álltam, megszereztem a bőröndjeim, majd a csoporttól leszakadva indultam a kijárat felé, ám Zayn odacsapódott hozzám, Perrie nélkül.
-Nem akarsz ma a Direction házban aludni velünk?-kérdezte-Csak öten, iszogatnánk, vagy amit akarsz.
Alkohol. Tudtam, hogy úgyis az lesz, ha hazaérek, hogy kisebb-nagyobb fuldoklás után leülök a Whiskey mellé, és nem állok fel.
-Nem akarok kimozdulni, otthon maradnék.-túrtam hátra a hajam.
A barna szemek aggódva csillogtak, lehajtott fejjel szálltam be a kisbuszba, ami ránk várt. Néhány percen belül a többiek is megérkeztek, mellém került Louis, én pedig a vállának dőltem.
Pocsékul éreztem magam, és bár nem voltam lázas egyenlőre, melegem volt, pedig odakint éppen csak nem esett a hó. Külön "állomások" voltak, először Liam-et és Danielle-t tették ki a házuk előtt, majd Zayn-t és Perrie-t, Niall-t és Chelsea-t, és végül Louis-t és Eleanor-t. Utoljára maradtam, csendben ültem végig az utat, Paul nem szólt hozzám ,bár a száját többször is szólásra nyitotta. Az autó lassított, majd megállt a feljárón, a házunk magányosan állt, bennem pedig még mindig élt egy kevés remény, hogy talán bent vár rám.

Ujjai az enyémbe fonódtak, erősen szorított magához, az arca még könnyes volt, de már nem sírt. Teste az enyémmel egyszerre mozdult, lassan és szenvedélyesen. Csípőm súrolta az övét, a vállaim remegtek, de nem éreztem úgy, hogy elveszítem önmagam. Csókja a valóságban tartott, ujjai kicsúsztak a kezem közül, a hátamra tette a kezét, majd egyre lejjebb vezette a derekamra, végül közénk csúsztatta és gyengéden megcirógatta a hasam. Az érintésre megborzongtam, megkerestem köztünk a kezét és feljebb vezettem a mellkasomon.
Csukva tartottam a szemem, hosszú ideje tartó csókunkat néhány édes puszival szakítottuk meg éppen annyi időre, amíg kellő mennyiségű sűrű, párás levegőhöz jutunk. Talpa a vádlimhoz simult, ajkai ismét megtalálták az enyém, haja a vállára omlott, én pedig biztos voltam benne, hogy ha törik ha szakad, ha az egész világ ellenem fordul, karácsonykor akkor is megkérem a kezét. Hozzám tartozik. 

Egy könnycsepp észrevétlenül szaladt le az arcomon, kizökkentve engem a gondolataim közül. Felkaptam a táskáim, és intettem Paul-nak.
-Jó éjt.
Felállt, mielőtt kiugrottam volna az autóból. Férfiasan megölelt, úgy, ahogyan apa tenné. Nagyot nyeltem, elengedett én pedig még egyet intve előkotortam a kapukulcsot. A kezeim remegtek, beléptem, majd azzal a mozdulattal be is zártam a kaput. Nagy léptekben vonszoltam át magam, és a cuccom a kerten, felrángattam a lépcsőn a bőröndöm, és félve nyitottam ki az ajtót. Nem égett egyetlen villany sem, a házban sötétség volt, ráfért volna egy szellőztetés. Lerúgtam a cipőm, a sötétben tapogatózva indultam a nappaliba, csak ott kapcsoltam fel a villanyt, ám ő nem ült a kanapén, és csak az ott heverő, zöld és fehér párnák emlékeztettek arra, hogy itt valaha egy lány is lakott. Még nem adtam fel. Felcaplattam a lépcsőn, és szinte betörtem a szobánk ajtaját. A reményekből pillanatok alatt felépített kis világom, abban a percben összeomlott, hogy sem ő, sem az édes kis apróságai nem voltak ott a szobánkban.
A lábaim megremegtek, a falhoz hátráltam és nekidőltem, könnyeim makacsul ömlöttek a szememből, pedig azt reméltem, hogy a napok alatt már elapadtak a könnycsatornáim, de úgy tűnt ez nem lehetséges.
Nem tudom meddig ültem ott, bámultam az ágyat, amely sok édes csók, ragaszkodó ölelés, és az egymás iránt érzett vágyunk helyszíne volt. Az egész ház rá emlékeztetett, az ágy, a nappali, ahol a kanapén ölelkeztünk, nevettünk, a konyha, ahol sokszor próbáltam valami ehetőt összehozni, ahol csak felült a pultra, én pedig a lábai közé férkőztem egyetlen csók erejéig, a fürdőszoba, a nőies színek a házban, minden. A csengő hangjára tértem magamhoz, eszembe juttatta, hogy a hűtőben van néhány üveg alkohol, arra az esetre, ha hirtelen bulit akartunk volna rendezni. Imbolyogva felálltam, és levonszoltam magam a lépcsőn, még az ajtót is úgy nyitottam ki, hogy azt reméltem ő áll ott.
-Ugye nem gondoltad, hogy egyedül hagyunk?-nézett rám Niall.
-Nektek nem otthon kellene lennetek?-kérdeztem, a hangom mintha nem az enyém lett volna.
Mintha a mindig mosolygó, jókedvű Harry meghalt volna.
-A barátunknak szüksége van ránk.-közölte velem Liam, majd arrébb tolt, és beengedte magukat.
Louis rám mosolygott és felmutatott egy üveg Jagermeister-t. Becsuktam mögöttük az ajtót, a ház hangokkal lett teli, a fiúk szándékosan hangosan beszéltek egymáshoz, a piákat a pultra pakolták, Zayn hozott néhány üveg üdítőt. Akár itt vannak a fiúk, akár nem, úgy le akarom inni magam, hogy azt se tudjam én ki vagyok, nemhogy Vanessa.
Csendben figyeltem, amint röhögve összeöntenek valamit egy üveg Fantával, elsőként vettem el a poharat és azonnal lehúztam. Felejteni akarok.
A kanapéra telepedtek, egy ideig ácsorogtam a pult mellett, majd kevertem egyet magamnak és leültem közéjük. Az egyik párnát az arcomhoz emeltem, az illata még halványan, de érződött, nekem pedig elszorult a torkom. Lehúztam a második pohár alkoholt. Egy ideig csendben ültünk, majd a fiúk valami hülyeségről beszélgetni kezdtek, én pedig vártam, mikor lepi el az agyam a köd.
Niall elgondolkodva fogta a kezében a poharát, ami még félig volt a narancssárgás löttyel. Liam keveset, de már ivott, és kezdett becsípni.
-Harry!-kiabált a kanapé másik feléről Louis.-Bekapcsolod a Fifát? Játszunk egyet.
Az xBox felé intettem, majd felálltam és újabb adagért mentem. Nem szóltak rám, hogy ne igyak ennyit, hogy ne részegedjek le, pontosan tudták, hogy most leszarom hány agysejtem pusztul el. Louis már a csapatot választotta ki magának, én pedig megittam a pohár tartalmát.
Leültem mellé, befészkeltem magam a konzollal Liam mellé, Louis és köztem ott ült Zayn, hogy ne tudjuk egymást piszkálni. Nem akart lekötni a foci, a felénél átadtam a konzolt Liamnek, és én az ablakhoz léptem. Odakint nagy pelyhekben hullt a hó, fehér takaróval beborítva ezzel Londont. Ha most itt lenne, kimennénk, és együtt élveznénk a havazást, mert ez lenne az első tél amin együtt vagyunk.
Egy könnycsepp pergett le az arcomon, dühösen letöröltem, megfordultam, ám ahogyan a pult felé indultam egy kissé meginogtam, újabb pohárral tüntettem el a piából. Az agyamat kezdte ellepni az ezúttal megnyugvást hozó köd, a fiúk közé ugrottam, Louis visítva bucskázott le a kanapéról, majd egyből veszekedni kezdett velem amiért szándékosan előnyhöz juttattam Liamet. Hátra hajtottam a fejem, és miközben ő az átlag férfihangnál magasabb hangon vitatkozott velem közben pedig a hasam bökdöste, én felnevettem, és velem együtt mindenki nevetni kezdett.

~Vanessa~

A laptopom érintetlenül hevert napok óta az asztalon, a telefonom kikapcsolva feküdt az éjjeliszekrényen, új kártyát kellene bele vennem, de nem tudom rávenni magam arra, hogy kimozduljak a házból. Felismernének, és Harry néhány óra alatt megtudná hol vagyok. A húgom rosszul viselte, hogy így lát, Jake haragudott rám, de nem annyira, hogy veszekedjünk vagy ne szóljon hozzám, a keserű stílusa, és a rosszalló pillantások árulták őt el. Könyvek voltak szerteszét az apró szobában, ahol már 4 napja éltem, ha lehet azt életnek nevezni, amiben vagyok. Ha nem épp sírtam, akkor belefelejtkeztem egy másik világba, amit egy könyv nyújtott. Olvasás közben nem gondoltam rá, nem gondoltam a hasamban fejlődő apróságra, egy másik lány gondolatait szeltem, egy másik életét, és még véletlenül sem szerelmes regényeket vettem a kezembe. Nem kínoztam volna magam, pedig tudnám bántani a testem és a lelkem is, de nem teszem a pici miatt, és mert ha Harry itt lenne és látná mit tennék nagyon haragudna rám.
Betegesnek éreztem azt amit csinálok, ahogyan élek. Az ágyam felé a közös képeinket a falra tettem, amiből volt egy jó pár, viccesek, amin Louis átölel, közben mindketten kinyújtsuk a nyelvünket, amin Niallel nyakig fagyisan vigyorgunk a kamerába. Volt egy olyan, amin én neonrózsaszín fürdőszobában vagyok, Harry térdnadrágban, Los Angeles partjain ölelkezünk, a homlokát az enyémnek dönti, egy vízcsepp félúton van lefelé a hajából, pont azután az éjjel után készült. Liam kapott le minket, fogalmunk sem volt, hogy ő paparazzi-t játszik, a képet később kaptuk meg. Az elmúlt, kicsit több mint fél év képen megörökített eseményeit az ágyam fölé helyeztem, az ajándékok, amiket a születésnapomra kaptam tőlük, a nyakamban, vagy valahol a szobában, olyan helyen voltak, amire bárhonnan rálátok. A Take Me Home ott hevert a lejátszó mellett, sokszor nézegettem a borítót amire mindannyian ráfirkantották a nevüket, egy-egy béna szívecskével. Nem szívesen vettem le Harry pólóját, de nem lehettem benne életem hátralévő részéig, és ki kellett mosni. A mosás után már nem teljesen olyan volt az illata, mint amilyen ő, de a parfümmel korrigáltam ezt. A kishúgom előtt erősnek mutattam magam, bár még mindig nem tudta, és nem értette miért vagyok itt, ilyen állapotban, és miért nincsen velem Harry, vagy egy másik fiú. Előtte nem akartam sírni, de nem mosolyogtam, nem poénkodtam vele, csak csendben elvoltam, ritkán hagytam el a szobám.
Minden éjjel egy párnát magamhoz szorítva, zokogva aludtam el. Nem volt ott, hogy átöleljen és megnyugtasson, nem csókolt meg, nem simogatta addig a hajam amíg el nem aludtam, az arcát nem fúrta a nyakamba és szuszogott bele, mert nem feküdt mellettem, és csakis én döntöttem úgy, hogy feladom mindezt.
Hátradőltem az ágyon, a könyv közé belöktem egy rózsaszín könyvjelzőt, és a fejem mellé tettem.
Harry mindenhol ott volt, a gondolataimban, az álmaimban, kínzott. Fel akartam hívni, beszélgetni akartam vele, elmondani neki, hogy sajnálom és hiányzik, de nem tehettem. Még a fiúknak sem üzenhettem.
Felhúztam a pólóm, a kezemet a hasamra tettem, domborodott. Arra gondoltam, Harry mit tenne, ha látná, hogy a fejét a combomra hajtaná, és hosszú ujjaival elmerengve simogatná a területet.

~Harry~

Le akartam lépni. Már nem volt elég az otthoni jókedv és a pia, el akartam menni valami jó pubba, ahol megkereshetném azt ami hiányzik. Összeszedhetnék egy eléggé részeg csajt és vigasztalódhatnék az ágyában, kereshetnék valakit aki csak egy kicsit hasonlít rá, csak egy vonás, egy hajszál, egy hasonló mosoly. Valahol mélyen tudtam, hogy nincs olyan lány, aki csak egy kicsit is hasonlít rá. 

Sajnos a fiúk nem voltak eléggé részegek ahhoz, hogy rávegyem őket a bulira. A megivott pia viszont nem engedte, hogy rosszul érezzem magam, nem tudtam gondolkodni, az agyam kizárt mindent, a semmin is nevettem, pedig valahol mélyen tudtam, hogy ha reggel felkelek, már nem leszek ilyen vidám.