89.rész

Hey! :)

Hát először is, kezdeném egy számomra nagyon fontos, és kissé irritáló dologgal. 

Ugyebár volt ez a "nagy bejelentés", ami abból állt, hogy kikerültek a 2014-es Where We Are turné első helyszínei, amióta ez kint van nem olvasok mást a twitteren és facebook-on, csak hogy nem jönnek Magyarországra. Drágáim, írták a srácok, hogy ez a lista még fog bővülni, mert gondolom egy turné nem abból a néhány helyszínből áll, tehát nem szabad feladnunk! És állítólag a hivatalos képen rajta van a zászlónk! Ne adjátok fel, egyszer csak észreveszik a mi kis országunkat is. :)

Másodszor, Lara kérdezte tőlem a chatben, hogy nem-e csinálok játékot vagy versenyt, ha meg lesz a 100 rendszeres olvasó. Nos, én egy novellaversenyen gondolkozok, de ha nektek van ötletetek akkor írjátok meg! Képszerkesztővel bajba vagyok, de megoldanám, ha szeretnétek novellaversenyt, ha jönnek az ötletek természetesen lehet más is. :) 

Ne adjátok fel, még semmi sem biztos! Nessa. xx

~Harry~

-Mikor jössz vissza?-bámult rám nagy szemeivel Niall.
A pályaudvaron az emberek tolongtak, mindenki nagy bőröndökkel igyekezett egy másik városba a családjához, én egyedül álltam a bőröndjeimmel és négyen bámultak rám a válaszomat várva.
-Nem tudom, fiúk. Zayn szülinapjára hazajövök.
-Pihend ki magad.-lépett közelebb Liam és megölelt.
-Ti is.-szuszogtam.
Egyenként pacsiztam és megöleltem őket, mindenkitől kaptam egy biztató vállon veregetést majd megfordultam és a begördülő Holmes Chapel-be tartó vonattal szemeztem. Niall egy későbbivel indul Mullingar-be, Louis és Zayn kocsival mennek haza, Liam szintén vonattal, de ő akkor száll fel amikor Niall.
-A szobámban hagytam az ajándékokat, bontsátok ki őket, ha visszamentek hozzánk.
Egy női hang megszólalt a hangosbemondókból, hogy a Chesire-be tartó utasok kezdjék meg a beszállást, blablabla.
-Boldog Karácsonyt, srácok.
-Boldog Karácsonyt, Harry.-kántálták kórusban, amitől egy apró mosoly jelent meg az arcomon.
Búcsúzóul még intettem nekik, majd megfordultam és a bőröndömet magam után húzva, lehajtott fejjel elindultam a vonat felé. Nagyrészt felnőttek szálltak fel, de felfedeztem néhány kisgyereket, és velem egykorú lányokat, de egyik sem keltette fel az érdeklődésem. Még visszanéztem rájuk, engem figyeltek, megeresztettem egy mosolyt, mire egyszerre emelték fel a kezeiket és hülye fejeket vágva, sírást színlelve kezdtek integetni és puszikat dobálni. Puszit dobtam feléjük, majd előre léptem és szembenéztem a fülkékkel.

Sorra haladtam el mellettük, az egyikben egy rakás fiú ült, a másikban egy család három kisgyerekkel, sehol nem akartam zavarni, így lehajtott fejjel be-bekukkantottam az ablakokon és mentem is tovább. Kezdtem feladni és már belenyugodtam, hogy a vonat végében, a vécéknél a bőröndömön ülve fogok utazni, amikor az egyik fülkében egyedül ült egy öreg néni, bátortalanul elhúztam az ajtót és bedugtam a fejem.
-Csókolom, be szabadna ülni?
-Hogyne, drágám.-mosolygott rám kedvesen.
A saját nagymamámra emlékeztetett, tipikusan nagymamásan nézett is ki, őszülő haját egy kis kontyba fogta, az orrán kerek szemüveg billegett, az arca kissé pirospozsgás volt és mély barázdák helyett nevetőráncok voltak az arcán.
-Köszönöm szépen.-mosolyogtam.
A csomagomat feltettem a fejem fölé a tartóra és lehuppantam a nénivel szemben. Rajtam kívül senki nem jött be, mindenki talált magának máshol helyet, és egy kicsit örültem is neki, hogy nem kell aláírásokat osztogatnom, erőltetetten vigyorogni és beszámolni sem kell senkinek az életemről.
Kibámultam az ablakon, majd a vonat egy döccenéssel elindult és kihajtottunk a pályaudvarról, reméltem, hogy felfedezem még az emberek közt a fiúkat, de egy darabig hiába kerestem, és már kezdtem feladni, amikor felfedeztem Niall szőke fejét amint ugrálva kalimpál. Integettem nekik, majd amint kiértünk az épületből, fáradtan az üvegnek dőltem.
-A néni is Holmes Chapel-be utazik?-kérdeztem.
-Igen, te is oda mész?
Bólintottam, majd lehúztam a kabátomon a cipzárt és kibújtam belőle, a fejemről lekaptam a sapkát, a hajam rögtön visszaállt a helyére. A néni mosolygott egyet a fürtjeimen, a hajam nagyrészt mindenkiből ezt váltja ki.
-Udvariatlan vagyok.-fújtam nagyot-A nevem Harry Styles.-mutatkoztam be egy kicsit szégyenlősen.
-Tudom.-mosolygott rám, egy kicsit meglepődtem.-Sajnálom a kis barátnődet, helyesek voltatok együtt.
-Ó.-hajtottam le a fejem.
-Nem akartalak felzaklatni.
-Minden rendben.-nyeltem nagyot.
Mosolyt erőltettem magamra és hátradőltem. Behunytam a szemem azzal a céllal, hogy csak egy kicsit pihentettem, de valamikor elaludhattam, mert legközelebb arra nyitottam ki, hogy éles fájdalom hasít bele.
Hunyorogva néztem körbe és megdörzsöltem a fájó pontot, a néni csendben olvasott velem szemben.
-Nemsokára megérkezünk.-nézett fel a könyvből.
Soha nem örültem még ennyire egy mondatnak, minél hamarabb otthon akartam lenni. Az út hátralevő részében kifelé néztem az ablakon és türelmetlenül vártam, hogy begördüljünk a Chesire-i pályaudvarra. A vonat fékezni kezdett én pedig izgatott lettem, felálltam, lekaptam a tartóról a bőröndömet majd udvariasan levettem a néniét is.
-Köszönöm.-mosolygott.
-Szívesen.
-Kellemes ünnepeket!-mosolygott rám még egyszer, mielőtt kilépett volna.
-Köszönöm, önnek is.
Felvettem a kabátom, a sapkámat a fejembe húztam és hátratoltam vele a hajam, majd kiléptem a fülkéből.
Lekászálódtam a vonatról, végignéztem az embertömegen, bár tudtam, hogy anyu nem tudott kijönni elém. Jó érzés volt egy olyan helyen lenni, ahol a legtöbb embert ismerem és itt nem Harry Styles-vagyok a One Direction-ből, hanem csak Harry. Átvágtam az emberek közt, és elindultam abba az irányba, amit régebben sokkal többször tettem meg. Az utam csendesen telt, hallgattam a bőröndöm kerekeinek csikorgását a kissé havas úton, sok ismerős arcot pillantottam meg, ismerős mosolyokat. Amikor legutóbb itt voltam még ő is velem van. A szívem hevesebben kezdett dobogni, amikor megpillantottam a házunkat. Megszaporáztam a lépteim és szinte futva tettem meg azt a néhány métert, belöktem a kaput és felcaplattam azon a néhány lépcsőfokon, majd lenyomtam a csengőt.
-Megyek!-hallottam bentről anya hangját.
Toporogva vártam, hogy kinyissa az ajtót, majd amikor lenyomta a kilincset és kitárta, én esetlenül ácsorogtam ott.
-Harry!-borult a nyakamba.
Esetlenül magamhoz szorítottam, az arcomat anya hosszú hajába fúrtam és mélyen belélegeztem a belőle áradó tipikus anya illatot ami számomra egy az otthon illatával.
-Gyere, drágám!-ragadta meg a kezem és beljebb húzott.
A házban különböző ételek illatát fedeztem fel, köztük mézeskalácsét. Levettem a meleg ruhákat, kibújtam a cipőmből és követtem anyát a nappaliba, aminek a közepén egy nagy karácsonyfa volt, rajta csillogó díszekkel és mindenféle girlanddal.
-Hogy érzed magad?-húzott be maga utána konyhába és elém tett egy nagy tányér süteményt.
Beszívtam az alsó ajkam és farkasszemet néztem egy mézeskalács szívvel. Megsimította a fejem és sóhajtva puszit nyomott az arcomra.
-Jobb már?-ült le velem szemben és az arcomat nézte.
-Nem. Hol van Gemma?
-Mindjárt jön, elugrott a boltba tejszínhabért.
Letörtem egy darabot a szívből és elnyammogtam rajta.
-Ugye nem csináltál semmi őrültséget?-fogta meg a kezem.
 Fejemet jobbra-balra ingattam. A fiúk minden mozdulatomat árgus szemekkel lesték, nem volt alkalmam...
-Szeretném, ha legalább az ünnepek alatt nem szomorkodnál.-simogatott a helyére egy tincset.
Lehajtott fejjel elvettem még egy szívet és a számba nyomtam, nehéz lesz nem "szomorkodni".
-Anya?-hallottam meg Gemma hangját, hozzá pedig bukdácsolás és egy puffanás csatlakozott, halkan szitkozódni kezdett. Majd gyors léptek hangja ütötte meg a fülem, nem sokkal később pedig megérkezett a Gemma nevezetű hurrikán.
-Átestem a hülye cuccodon de most nem haragszom.-szorongatott.
-Szia, Gem. Sajnálom, mindjárt felviszem.
Elhúzódott és kíváncsi szemeivel az arcomat fürkészte tudtam, hogy mire gondol de nem mondott semmit és helyette cuppanós puszit nyomott az arcomra.
-Örülök, hogy itthon vagy, és beszélsz is velem.-jegyezte meg szemrehányóan.
Mosolyt erőltettem az arcomra, a zsebemben megszólalt a telefonom, előhalásztam és felvettem.
-Hazaértél?-jött a vonal másik végéről Louis hangja.
-Igen.
-Akkor jó.
-Vezetsz?
-Félreálltam.-világosított fel.-Mindjárt hazaérek.
-Majd hívj.
Gemma hevesen mutogatott valamit előttem.
-Gemma és anya azt üzenik, hogy boldog szülinapot.
-Köszönöm.-hallatszott a mosolygós hangja.
Egy ideig még beszélgettem vele, majd bejelentette, hogy ő indul tovább. A magas hangon vinnyogásával próbált megnevettetni, több-kevesebb sikerrel. Miután letettük, elvettem még egy mézeskalácsot a tányérról.
-Éhes vagy?-mosolygott rám anya.
Nem különösebben voltam éhes, de nem akarta visszautasítani anya főztjét, így csak bólintottam.
Gemma hülye vigyorral az arcán leült a helyére és az arcomat fürkészte.
-Hol hagytad a vigyorgásod?
-Elvitte.-motyogtam.
Anya jelentőségteljes pillantást vetett a nővéremre. Mire az komoran bámult maga elé, én csöndesen elvettem még egy sütit, jól esett a finom íze, és egy évben ezen a néhány napon annyit ehetek amennyit akarok. Niall-nek ez az ünnep maga a mennyország, bár ő minden nap annyit eszik mint karácsonykor.

~Vanessa~

Nem tudom, hogyan kell kinéznie egy három hónapos terhesnek, de az én hasam már láthatóan domborodott. A babánk szemmel láthatóan növekedésnek indult, annak ellenére, hogy az anyukája mennyire borzasztóan érzi magát.
Ma már sokadjára vettem a kezembe a telefonom azzal a céllal, hogy felhívom Louis-t és felköszöntöm, de a telefont csak hosszú percekig forgattam a kezemben, majd letettem és szuggeráltam, hátha az magától kikeresi Lou telefonszámát és helyettem is beszél vele.
Felkaptam a készüléket és egy rövid mondatot pötyögtem, a számot letiltottam, nehogy vissza tudjon hívni vagy válaszolni, és mielőtt gondolkozhattam volna, elküldtem.
Boldog Szülinapot, Louis! <3 Hiányoztok...
Csak miután kiment az sms, jöttem rá, hogy ott már éjszaka van.
-Mit csinálsz?-lépett oda hozzám Macey és a kezemben tartott telefont nézte.
-Semmit.-sóhajtottam és ledobtam az asztalra.
-Nessa?-huppant le mellém és nagy szemekkel nézte a már egyáltalán nem lapos hasamat.
Tudtam, hogy valami kíváncsiskodó kérdés jön majd a babáról.
-Tessék?-próbáltam meg mosolyogni.
-Kisfiú lesz vagy kislány?
-Még nem tudom.-tűrtem a füle mögé egy tincset.-Majd ha kiderül, te leszel az első akinek elmondom.
Mintha olyan hatalmas közösségnek kellene bejelentenem...
-Oké.-virult fel az arca.-És tudod már, hogy mi lesz a neve?
Darcy ha lány, Harry ha fiú. Hogy miért? Mert Harry mindig azt mondta, hogy ha neki egyszer kislánya lesz, Darcy-nak fogják hívni, a Harry nevet pedig had ne kelljen megmagyaráznom.
Nem is igazán a nemét akartam tudni, hiszen az mindegy, mert akár fiú, akár lány, a mi gyerekünk és az a legfontosabb, hogy egészséges legyen.
-Nem.-suttogtam.
-Szerinted Harry...-kezdte, de aztán a kezét a szájára tapasztotta.
-Harry biztos tudna valami nagyon szép nevet.
-Elmondod majd neki?
-Soha nem tudhatja meg, Macey.
-Miért?-tette fel azt a kérdést, ami tudtam, hogy azóta piszkálja a fantáziáját, mióta itt vagyok, és mióta tudja, miért vagyok itt.
-Mert nem.
-Pedig biztos örülne.
-Biztosan.-fontam a karjaimat a hasam köré.-Biztos nagyon örülne.
Nekidőlt a vállamnak, apró kezeit becsúsztatta az enyéim alá és csillogó szemekkel tapogatta meg a domborodó területet.
-Mikor fog megszületni?
-Júniusban.-nyeltem nagyot.
Az időpont vészesen közel volt ahhoz a naphoz, amikor megcsókolt a London Eye tetején, és még azon a nyáron mindenemet odaadtam neki, de nem bántam meg, a lehető legjobb fiúval történt, a legeslegszebben.
Az emlék, amit soha nem felejtek el, és van még megannyi vele töltött csodás perc amire örökké emlékezni fogok, amiket senki nem vehet el tőlem. Bármennyire is utál most a világ, az emlékeket és a vele töltött napok szépségét senki nem veheti el tőlem, bármennyire is igyekszik. És lesz itt nekem valaki, aki örökké rá fog emlékeztetni.

~Louis~

Az éjszaka közepén felvillant a telefonom. Máskor nem veszem észre, de most az ikrek szinte egyszerre mozdultak meg mellettem. Daisy a kezét az arcomba nyomta, Phoebe közelebb húzódott, Lottie és Fizzy mozdulatlan maradt. Így utólag nem értem, hogy tudnak ők kényelmesen aludni egy ekkora ágyban, ahová öten zsúfolódtunk be, na de mindegy. Nem akartam véletlenül sem felébreszteni egyiküket sem, és még véletlenül sem akartam megzavarni a Mikulást amint lent kipakolja az ajándékokat, de volt valami furcsa érzésem, hogy megnézzem. Elvégre akár Harry is írhatott.

-Louis?-nézett fel kómásan Fizzy.-Itt vagy?

Megsimítottam a haját, a fejét visszaejtette a párnára és aludt tovább, csak meg kellett bizonyosodnia arról, hogy itt vagyok. 

Óvatosan átnyúltam Daisy felett és elvettem a telefonom az éjjeliszekrényről, csak egy sms jött, ismeretlen számtól. 

Boldog Szülinapot, Louis! <3 Hiányoztok.

Mindenki egyszerre fordult a másik oldalára, így háttal voltak nekem. A szívem egy pillanatra megugrott, tudtam, hogy kitől jött, de akármennyire is akartam, a számot letiltotta és nem tudtam visszahívni. Kikerestem a nevét a névjegyzékben és rányomtam, a női hang csak annyit közölt velem, hogy ez a szám már nem érvényes. 

-A rohadt életbe.-szitkozódtam a lehető leghalkabban.

Ezúttal Phoebe keze landolt az arcomban, talán amikor alszik is észleli, ha valaki csúnyát mond, és ilyenkor is él a "ha csúnyát mondasz a szádra csapok" szabály. Az ünnepek után muszáj lesz neki elmondanom, talán valami profi csávó le tudja vadászni honnan küldték az sms-t, és akkor megtaláljuk és minden újra a régi lesz. 

Ezzel a reménnyel tettem vissza a telefont az éjjeliszekrényre, közelebb húztam magamhoz a kis szöszi húgaim és lehunytam a szemem. Vártam, hogy talán mint a filmekben, meghallom az igenis létező Mikulás zaját, amit akkor csap amikor le vergődi magát a kéményünkön, szegény egy rakás hamuba fog lépni, de legalább akkor találhatok piszkos lábnyomokat a fa felé. A szemeim kipattantak, megpróbáltam észrevétlenül kicsusszanni a lányok közül, de szinte mindegyikük mocorogni kezdett és dünnyögött valamit álmában. Biztonságban kijutottam az ágyból és a bőröndömhöz osontam, óvatosan kicipzároztam és egyenként előhalásztam a színes csomagolópapírba bújtatott dobozokat. A kezemben egyensúlyoztam őket, de persze ilyenkor minden ellenem van, és a kis lábujjamat bevertem a küszöbbe. Oda akartam kapni, hogy egylábon szitkozódva végigugráljak a szobán, de két okból nem tehettem. 1. mert akkor leejtem a dobozokat és el is törhet valami, 2. akkor biztos, hogy felébrednek és lebukok. Összeszorítottam a szám és kisántikáltam a szobából, halkan a csípőmmel becsuktam az ajtót és megálltam a lépcső tetején. Valaki vagy valami tétlenkedett odalent és én hevesen dobogó szívvel kémleltem lefelé, vagy a Mikulás az, vagy egy betörő. Ha egy betörő az, akkor szükségem lesz egy fegyverre amivel leüthetem, ha a Mikulás, jobb ha nem bántom mert akkor életem végéig nem kapok semmit. Halkan ráléptem a legfelső lépcsőfokra, ami rögtön megnyikordult alattam és a Mikulás felemelte a fejét, nem volt szakálla, a ruháját nem láttam a sötétben.

-Apa?-suttogtam.

-Louis?-lélegzett fel.-Azt hittem a kicsik azok. Mit csinálsz?

Kissé csalódottan, hogy nem a szakállas emberrel találkoztam, lesurrantam a lépcsőn, kezemben a dobozokkal.

-Lebuktál.-suttogtam.

Furcsán nézett rám, majd leeshetett neki és halkan felnevetett.

-Ne nevess ki.-húztam fel az orrom.-Létezik!

-Hogyne létezne, Louis.-veregette meg a vállam.

A fához léptem és kíváncsian dugtam be alá a fejem. 

-Még nem is volt itt.

-Persze, hogy nem.-nevetett.-Te meg én ébren vagyok.

-Akkor leteszem ezeket és felmegyek.

-Jó.-nevetgélt tovább.

Az ajándékokat gyorsan lepakoltam, majd toporogva végignéztem a színes égőktől villódzó fán.

Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy bemegyek a konyhába és megdézsmálom a dobozokba rejtett mézeskalácsot, majd kivertem a fejemből az ötletet.

-Lefekszem.-túrtam bele a kissé elfeküdt hajamba.

-Rendben, jó éjt, Louis.

-Neked is.

Felsettenkedtem a lépcsőn én halkan benyitottam a szobámba. Jót mosolyogtam az ágyon szinte egymáson fekvő testvéreimen, majd én is bemásztam közéjük.