Novellák & Videók

1. helyezett

kriszty96.

Csinos kis hazugságok (Pretty Little Liars)

Talán majd egyszer…

 „A hazugság hazugságot szül, mely, ha oly vastagon szőtt, mint a pók hálója, könnyen beléjük lehet gabalyodni!”

  Éreztél már úgy, hogy azt gondoltad, már semmi sem változtathat a történteken? Hogy belülről felemészt a sötétség és a múlt árnyai árnyékként telepednek le szíved egyik csücskébe és lassan, apránként magukba szippantják a boldog érzések akár legapróbb szikráját is? Számtalanszor tapasztaltam már ezt az érzést, mely kiölt belőlem minden az életbe fektetett hitet! Minden a szüleim halálával kezdődött, de leginkább az indította el bennem a lavinát, hogy engem hátra hagytak. Pedig én is szívesen mentem volna velük! Mikor azt mondtam, hogy a családom talán két legfontosabb személye hagyott el először, nem voltam túl őszinte! Az igazi fekete kereket a barátom Nathan hirtelen elhatározása forgatta meg a kijelentéssel, miszerint csapot – papot hátra hagyva elmegy és nem tér vissza, nem akar többé már látni. Nem volt hajlandó magyarázatot adni, hirtelen elhatározására, minek következtében teljesen kiborultam és követeltem tőle az okot, amiért erre a lépésre határozta el magát. A válasza pedig nagyon szíven ütött és azt kívántam, bárcsak inkább sose kérdeztem volna rá! Azt mondta már nem szeret, de a tettek, amiket véghezvitt velem szemben pont az ellenkezőjét bizonyították be, így tudtam jól, hogy hazudik! És, így kezdődött el minden!

  Az életem az óta a nap óta a hazudságok csapdájába ragadva szorong és képtelen megbocsájtani Neki. Neki, aki kihúzott a mély gödörből és visszaadott nekem mindent, mi számomra már elveszni látszott. Végre úgy éreztem, hogy ismét élek. De az én szerencsém is forgandó, amit az is bizonyít, hogy miféle szituációba keveredtem. Döntésre köteleztek, melynek fájón tettem eleget, de egy újabb esemény megszületése lezúzott és ismét a padlóra lökött. Életemben nem csalódtam még, így emberben és fájt a tudat, hogy sosem volt őszinte, szimplán csak szerepet játszott. És, így a csinos kishazugság kiderültével kezdődött el csak igazán a legnagyobb harc az érzéseimmel.

Grace Cowell

  Belegondoltál már abba, hogy a hazugságból nem sülhet ki semmi jó, legkevésbé nem stabil helyzet? A saját bőrömön tapasztaltam, milyen is, ha a tetteid következményei utolérnek! Sok szenvedés hagyott nyomot a szívemen a hazugság kiderülését követőleg, melyre azt hittem sosem fog fény derülni, de ahogyan mondják, semmit sem lehet örökké titkolni! Nem akartam Őt becsapni, egyáltalán nem ez volt a szándékom, csak pusztán közel szerettem volna kerülni hozzá, a szívéhez. Azon dobogó szervéhez, melyet kemény fallal vett körül és óvott a további szenvedésektől. Túl sok fájdalom érte már és én voltam az, aki talán a legnagyobb csalódást okozta Neki. Még akkor sem voltam képes a szemébe mondani az igazságot, mikor a múltjában rejlő titokra, mit hazugságokkal takartak el személye elől, fény derült, akkor is csak számat tartva voltam mellette. De nem mondhattam el Neki a valóságot, ugyanis féltem! Rettegtem attól, hogy hátat fordít nekem, ha megtudja ki is vagyok valójában, mivel a gyűlölete a sztárvilág iránt fel sem érhet több millió ember félelmeivel szemben sem. Tudtam, hogy az apja színészi munkájára vezethető vissza ez a dolog, mely a szüleit elválasztotta egymástól, de még sem tettem semmit, amivel könnyíthettem volna a lelkiismeretemen, csak fülemet, farkamat behúzva hallgattam, sunyítottam tovább. Túl fontossá vált már nekem ahhoz, hogy őszintén elmondjak Neki mindent és a gyanúm, miszerint meg fog vetni engem teljes mértékben beigazolódott. Dühös voltam borzasztó dühös, de nem az engem lebuktató személyre, hanem saját magamra. Ott Holmes Chapel – ben, mikor először megpillantottam el sem tudtam képzelni, hogy Ő lesz az a lány, aki a szívem közepére költözik és minden egyes gondolatmenetemet kitölti, hiszen sosem számítottam ennek a cselekménynek a bekövetkezésére. Úgy voltam vele, hogy élem az életemet, mint Marci hevesen és majd eldől a sorsom, de minden megváltozott az Ő felbukkanásával. A többi lánnyal ellentétben nem vetette a karjaimba magát, nem omlott össze a puszta látványomtól és ordibálta a nevemet, – melyet igazából nem is tudott – helyette a nem várt reakciót sikerül kiváltanom belőle, mely nagyon felkeltette a figyelmemet és érdeklődésemet.

  De most mindent elrontottam! A csinos kis hazugság kiderültével a felépített kis birodalmam összeomlott és akkor taposott, gázolt keresztül igazán az érzéseimen, mikor kijelentette, hogy nem engem választott.

Harry Styles

  Fájt már annyira a szíved, hogy azt kívántad bárcsak mindennek vége szakadna? Én pontosan ebben a szituációba tébláboltam, és csak arra tudtam gondolni, mily igazságtalan is az élet. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan volt képes azt a szemét, rohadékot választani, aki mindvégig csak becsapta és a bolondját járatta vele. Elmondhattam volna Neki az igazat, de tiszta eszközökkel akartam harcolni, cseppnyi mocskolódás nélkül, mert sosem voltam híve a hátbatámadásnak. És most, mikor már szemernyi reményem sincs afelé, hogy az én oldalamon, velem sétáljon, kéz a kézben, sem szándékozom lerántani a leplet ellenfelemről, aki ellen könnyeden szenvedtem vereséget. Örültem annak, hogy Ő boldog és nem akartam, hogy, eme érzése megszakadjon, mert bármi történjék is nekem csak a jóléte, biztonsága a fontos. Néha el kell, engedjük azokat, akiket szeretünk, mert, ha nem tesszük csak szomorúságot, fájdalmat küldünk a fejükre, mellyel egy életre megátkozzuk őket. És én szeretem Őt! Mindennél jobban! A barátságunkkal pár hónap elteltével már nem tudtam megelégedni, ugyanis visszavonhatatlanul belészerettem, ami, mint láttam nagyon megrémítette. A megtudottak alapján, mint kiderült, eme félelmének és elmenekülésének az adott okot, hogy nem csak én vallottam Neki szerelmet, hanem az a megrögzött hazudozó is. Nagyon fájt belül, mert valamiért úgy éreztem már a legelején, hogy ezt a játszmát elveszítettem. Esélyem sem volt a nyerésre, még csak annak a közelében, környékén sem járhattam. Hiába volt minden, de az jó érzéssel töltött el, hogy, ha csak pár napra is, de a karjaimban tarthattam, melyet már csak elmémben tisztán kirajzolódó jelenetkockákban őrizhetek és élhetem újra át a pillanatot.

   És szenvedésemet az szakította félbe, melyen információ a fülembe jutott a bántott féltől, azaz Tőle, és ettől rendesen kiborultam. Nem volt képes Neki elmondani a valóságot, másra hagyta a piszkos munkát és mentegetőzésbe kezdett, mintha nem tehetett volna semmiről. Tisztában voltam vele, hogy ő is szereti, de, ha képes vagy annak hazudni, aki számodra fontos, akkor mit vársz az élettől? Jobb, ha tőlem tudod, hogy ne számíts sokra! Abban viszont biztos lehetsz, hogy a megvetés borús felhője nem fogja elkerülni fejed búbját! Ott és akkor az agyvizem a maximális hőfokra melegedett és bárkit képes lettem volna megfojtani, főleg azt a semmirekellőt. És, ha mindez még nem lenne elég, itt még nem fejezte be a bocsánatkérés hadjáratát, ezért felajánlottam Neki a segítségemet, melyet vonakodva bár, de elfogadott. Viszont az az állat nem hitte egyetlen szavamat se, ezért kénytelen voltam bevetni egy csinos kis hazugságot.

George Shelley

Grace Cowell

  Iskolacsengő. Képes korán reggel a még szemünkben lapuló aprócska kis álmot is kiverni onnét. Mindenki bosszankodva csapta be a szekrénye ajtaját, míg én velük ellentétben nem dörzsölgettem halálra a szememet pedig több okom lett volna az álmosságra, mint bárki másnak. Hetek óta már egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni a házamat körülvevő riporterek miatt, akik akár egy ragadozó cápa vártak a nyilatkozásomra, melyen vágyuknak nem voltam és vagyok hajlandó eleget tenni. Lehet, másoknak el kell viselniük ezt a megbocsáthatatlan tolakodást, de Vele ellentétben én nem vagyok sztár, így a világából sem kérek! Már, így is bőven elég belőle, túl sok, az, amit már eddig is Tőle kaptam, jót és rosszat egyaránt, de a negatívum most az örömnél is nagyobb meghatározója lett az életemnek. Az elején oly jól induló eseményeket a kettőnk kapcsolatával kapcsolatban sikerült teljes mértékben romba döntenie. Mindent elrontott azzal, hogy nem volt hozzám őszinte és csak egész végig játszott velem. Nyilván egy új trófea voltam a számára, akit kicsit nehezebb volt betörnie, de a nagy hírességnek örvendező Harry Styles – t, ugyan mi állítja meg cselekedeteiben? Sosem fog felnőni, mindig, ily módon fog tekinteni a nőkre, akik egyszer csak fellázadnak majd módszerei ellen. Töretlen kapcsolatunk mégsem bizonyult, olyan erősnek, mint én azt képzeltem. De mit is várhatnék én még az élettől? Mindenkit elragadt mellőlem, aki kicsit is fontos volt a számomra, így nem is csodálkozom, ezen szituációba csöppenésemen. Mégis kicsit azért, sőt kit akarok becsapni nagyon is meglepő ez az egész, mert még nem igazán láttam az átverésnek ezen fajtáját megnyilvánulni, de valljuk csak be őszintén nem lehetetlen, hogy ez rajtam kívül mással is megtörténjen.

  - Jó reggelt, Miss. Kritikus! – böködte meg egy számomra ismerős hang hordozója ujja begyével a vállamat. Kialvatlan, táskás szemeim barátnőm arcára tévedtek és igyekeztem magamból, nagy küzdelmek árán, ám, de kipréselni egy aprócska kis mosolyt. Nyilván nem feleltem meg az elvárásainak, mert látványom láttán félre húzta a száját és megértő érzés fénye felcsillant fel szemének mély tengerén.

  - Szia – motyogtam az orrom alatt és megpróbáltam leplezni fájdalmamat és bánatomat, de mivel, eme próbálkozásom kudarcot vallott lehajtottam a fejemet. Ennek ellenére viszont pontosan tisztában voltam azzal a ténnyel, miszerint ettől ő még tudja, hogy belül teljesen összetörtem Dav, akarom mondani Harry miatt.

  - Gracei, minden rendben? – végigsimított karomon, oly lassúsággal akár egy lajhár. A becenevem, melyen eddig csak Ő szólított fájdalmasan szökött be hallójáratomon és agyamig eljutva sújtott le ismét érzéseimre. Az ember olykor képtelen leplezni az érzéseit, amik eddig talán érthetőek is, de jobban örültem volna, most a bennem szálló kavalkádok elfedésére alkalmas lepel jelenlétére, mely csak nem jött a segítségemre. Justin a legjobb barátnőm, de neki sem tudok olyannyira megnyílni, mint az engem becsapó személynek. Mindhiába Rajta kívül senkinek sem fogom tudni kitárni lényem igazi és való gondolatait, érzéseit, mert csak Ő képes kihozni belőlem a legjobbat. Viszont ezen dolgok ellenére sem vagyok hajlandó a történtek után megbocsájtani neki, nézzen csak szembe a tettei következményeivel! Talán majd ez által magába száll, ha annyit ér, mint amennyit én is remélek. Bár már ebben sem vagyok olyan biztos, hisz, ha képes volt személyazonosságával kapcsolatban hazudni nekem, akkor már a többi szava is megingó mód szagára ad okot.

  - Talán majd egyszer, minden rendben lesz – megrántottam a vállamat és Justin kíséretében lépkedtem a terem felé, ahol első 45 perces óránk már javában haladt a maga ütemében.

Harry Styles

  - Én ezt már nem bírom tovább – őrjöngve vándoroltam fel és alá a szobában, nagy pórt kavarva minden egyes lépésemmel. Haragosan, kapkodva simítottam végig fejtetőmön, miközben halk morgás hangja hagyta el ajkaimat. Tudom jól, hogy én tehetek mindenről, nem kerítek magamnak mentséget bűnöm feloldozására, de jól esett volna, ha legalább meghallgat. Ha hagyja, hogy elmondjam ennek a lépésemnek az okát. De legnagyobb sajnálatomra nem hagyott nekem időt, sem pedig megbocsájtást, mely az elveszettség mély mocsarába taszított. Tisztában vagyok azzal, hogy az emberi világ mocskává váltam a szemében, de valahogyan meg szeretném menteni a helyzetet és meg is fogom. Isten őrizz, hogy hagyjam magamat ilyen könnyen lerázni. Grace, akár akarja akár nem meg fog hallgatni, mert elérem, hogy lefagyjon, melyre csak egy ép kéz – láb megoldás van; ki kell ismét mondanom, mit is érzek iránta. Ha megint előhozakodom, ezzel talán elmondhatom neki hazudozásom fő mozgató rugóját. De mi van, ha ez sem fogja érdekelni? Ha minden tettem és szavam ellenére faképnél hagy?

  - Hogy az a.. – legyintettem egyet kezemmel, melynek következménye egy nagy reccsenéssel földet érő, apró szilánkokra törő lámpa lett. Ez sem tudott különösebbképpen izgatni, mivel lefoglalt az engem és egész lényemet felemésztő szégyen, kétségbeesés és félelem. Borzasztóan gyűlöltem magamat, amiért ilyen módú hazugságra vetemedtem, de másképpen nem férkőzhettem a szívébe. Ha tudta volna ki is vagyok valójában és milyen szerepet töltök be az életben, a sztárvilágban sosem engedett volna a barátsága légterébe. És mivel engem már az elejétől kezdve foglalkoztatott egész valója nem voltam és vagyok hajlandó letenni arról, hogy vele legyek. Valamint ki kell találnom, amivel helyre hozhatom ballépésemet, de sajnos csak egy módja van, mellyel talán az égvilágon semmit sem érek el: bocsánatkérés.

  - Harry, cimbi, figyelj, tudom, hogy nem vagy éppen jó kedvedben, de ezzel csak nagy huzatot csinálsz – dugta be fejét kopogás nélkül Louis, minek hatására csak még inkább felforrt az agyvizem. Nem szokásom őket, a barátaimat megdorgálni esetleg kiabálni velük, de, mivel magányra vágytam nem bírtam türtőztetni az indulataimat.

  - Nem megmondtam, hogy egyedül akarok lenni? – rivalltam rá kikelve önmagamból, mit ő csak nagyokat pislogva kísért figyelemmel. Szavaim ellenére átlépett a küszöbön és a kilincsnél fogva becsukta maga után az ajtót. Letelepedett terebélyes ágyam közepére és elfeküdt a párnák között. Kezeivel tartva fejét meredt rám csendesen, mindentudóan és furcsa mód a mindig mókás, vicces és komolytalan Louis Tomlinson fürkésző tekintetével kellett farkasszemet néznem.

  - Beszélned kellene vele! – jelentette ki sokat mondóan, mintha én nem kalkuláltam volna terveim közé ezt a lépést. És, mintha ez olyan egyszerű lenne! Kizárt dolog, hogy meg fog hallgatni, hiszen hallani sem akar rólam, nem még a mentségem felfedését szeretné megtudni.

  - Mi értelme volna? – rántottam meg a vállamat és leroskadtam az ablak előtti karosszékbe.

  - Miért akkor mit szándékozol tenni? – felhúzott szemöldökkel kutatta tovább az arcomat.

  - Nem tudom – csóváltam meg tanácstalanul a fejemet. – Talán majd egyszer túlteszem magamat rajta.

  - Komolyan beszélsz?

  - Nem, dehogy is! – ugrottam fel ültömből és a félrehúzott függönyömhöz lépve az ablakon keresztül kémleltem a borús utcát, melyet teljesen belepett a felhők nedve. Ideje lenne összeszednem magamat és szembe néznem az ismeretlennel, mert, ha csak itt ülök és sajnáltatom, magamat nem érek el semmit. Semmi sem fog megoldódni csak úgy magától, azért tenni kell!

  - Hová mész? – szólt utánam barátom, amikor már a kilincsen járt a kezem és készült feltárni az ajtót.

  - Beszélek vele – visszanéztem a vállam felett Louis arcára, melyen mélyen ülő vigyor terpeszkedett, mi engem is megmosolyogtatott. Elhatároztam magamat s, így hagytam magam mögött a félelmemet, mely helyére bátorság telepedett, de mélyen belül a lelkemben a rettegés volt a fő úr.

George Shelley

 

  Mikrofon, színpad, csillogás, zene; a show biznisz teljes mértékű világa, melybe csak kevesen kapnak belelátást. Ezen világ, képes szétzilálni mindent, mi a múltban az életünk része volt és a másokkal való kapcsolatainkat is megnehezíti. Nem véletlen, hogy Grace szíve is teljesen összetört, mert egy olyan fiúval állította szembe a Sors, aki elég magasra került a ranglétrán és egyszerű eszközökkel mozgatni tudta minden egyes mozzanatát. Gyűlöltem a tudatot, hogy képes volt vele szemben mindezt pofátlan módon elkövetni és nem volt elég merész ahhoz, hogy a valósággal hozakodjon elő. Szegény Grace – nek mástól kellett megtudnia az igazat, mely teljes mértékben összetörte és tudtam jól, hogy nem fog neki egykönnyen megbocsájtani, látni pedig legkevésbé szeretné. Ezért is ajánlottam fel egy újabb hazugság lehetőségét, mely azt takarja, hogy eljátsszuk a boldog szerelmespár szerepét, de nagyon úgy fest mindez nem elég Grace nyugalmának elérésére. Styles még mindig nem hajlandó letenni róla, ami bizonyítja mennyire is szereti, de ebből az vonja le szinte majdnem a maximális pontszámot, hogy képes volt hazugságok árán a szívébe költözni.

  - George, min gondolkozol, ily elmélyülten? – csapta meg fülkagylómat JJ kellemes hangja, míg mellém vetette magát a süppedős kanapén. Tovább bámultam a dobfelszerelést, melyet pár perccel ezelőtt egy próbánk keretein belül az ütőjátékos még intenzíven szólaltatott meg, melyen cselekedetével kellemes hangokat hallatott meg és töltötte be a próbaterem falait.

  - Szerintem nem nehéz kitalálni – újabb ember csatlakozott kicsiny tömegünkhöz és vigyorogva terpeszkedett el a velünk szemben elhelyezett fotelban. – Játszunk barkóbát! – hozakodott elő ötletével Josh. – Ki az? Hosszú barna haja van, csokoládészínű szemei és egy szénaboglyát a fején viselő társunk teljesen belé van zúgva! – mondata, míg végét elröhögve fejezte be és tovább viccelődött volna helyzetemen, ha valaki nem szól közbe.

  - Josh, állítsd le magadat! – parancsolt rá az ajtókeretnek dőlve Jaymi összefont kezekkel, miközben csúnya kifejezéssel szemében meredt rá a belőlem gúnyt űző barátomra.

  - De, hát, én nem csináltam semmit! – védekezett kezeit maga elé emelve. Végig csak ködös tekintettel és fülembe mást súgó szavakkal bámultam magam elé, nem törődve a veszekedéssel, melyet ismét csak az én helyzetem generált. Megint az süllyesztett mély tengere alá, hogy beleszerettem egy gyerekkori barátomba, alias Grace – be, aki csak maximum a testvért látja bennem. Talán nem volt túl jó döntés mikor segíteni akartam neki, mert ezzel is csak magamnak okoztam a nagyobbnál is nagyobb fájdalmat, mi a sötét erdőbe kalauzolta érzéseimet ez által hosszú indákba gabalyodtam, így nem találok kiutat a mélyből. A szakadékból, ahová egy lökéssel saját magamat taszítottam bele, vagyis öngyilkosságot követtem el, eme tettem megteremtésével. Nem lett volna szabad, ilyen cselekménybe bonyolódnom, de azt akartam, hogy Neki jó legyen. Hogy Ő boldog legyen. Ami mellettem sosem lehet.

  - George – lassan felemeltem a fejemet és rápillantottam aggódó barátom arcára, aki pár perccel ezelőtt még azon volt, hogy megmentsen az újabb megrázkódtatástól. – Jól vagy?

  - Talán majd egyszer jól leszek – fejemet elfordítva bámultam ki a párás ablaküvegen a borús Londonra és úgy éreztem minden egyes esőcsepp az én hangulatomat tükrözi. Így van, talán a jövőben képes leszek kiverni a fejemből Grace – t és túltenni magamat azon, hogy sohasem lehet az enyém, de ez majd csak a távoli jövőben következhet be. Addig még hosszú utat kell bejárnom, míg ezt a célomat elérem és megvalósítom.

Grace Cowell

  Hortyogó horkolások, papíron sercegő tollak, melyek újabb rajzolási folyamatoknak adnak megnyilvánulást, üres máshol bandukoló gondolatok, miket a tekintet nagyon is kimutat. Mindez a matematika órák gyönyörűségét tükrözi a korunkbeli fiatalság számára, mely pontosan kifejezi szeretetünket ez iránt a tantárgy iránt. Én is mással kötöttem le a figyelmemet, de igyekeztem nem a tanár tudtára hozni mennyire nem hoz lázba az óra, amelyet levezet. Következő cikkem mit a hazugságokról írtam a papíron fénylett előttem az asztalon, de valamiért úgy éreztem mocskos dolgot művelek. Le szerettem volna Őt leplezni, amivel pontosan, oly mélyre fogok süllyedni, mit, amelyen, szinten már Ő is elásta magát a szememben. Nem lehetek olyan, mint Ő, nem szabad követnem a példáját.

  Grace Cowell kisasszony, kérem, fáradjon az igazgatói irodába – hangzott fel a hangosbemondóból a nevemet megemlítő mondat, melyre kíváncsian kaptam fel a fejemet. Osztálytársaim többsége ördögi vigyorral meredt rám, míg jó páran felháborodtak, ugyanis talán azon törték okos kis buksijukat, hogy a mindig csendes, visszahúzódó Grace, ugyan milyen kihágást követhetett el. Hangosan kifújva a levegőt emeltem fel a táskámat a padlóról, majd kezembe véve könyveimet ballagtam el a padsorok között. Minden egyes tekintet rá, irányult, melyből csak egy adott bíztatást: Justin.

  Feltártam a terem ajtaját és rajta keresztül a folyosón lyukadtam ki, de még mielőtt az igazgató irodája felé vehettem volna az irányt egy, olyan személybe ütköztem, akit most a legkevésbé sem szerettem volna látni. Mélyen ülő zöld szemeinek mezejébe pillantva tudatosult bennem a furfangos módon elrejtett terv, miszerint nekem semmi dolgom sincs az iskola vezetőjénél. Egyszerűen csak, így kívánkozott engem kicsalni a teremből, hogy ne kelljen az osztálytársaim előtt megszégyenülnie.

  - Te meg mit keresel itt? – hátráltam egy lépést és karba font kezekkel meredtem Rá, míg közben próbáltam leteremteni a bennem fellobbanó érzéseket. Utáltam a tudatot, hogy még most is képes volt, ilyen érzéseket felébreszteni bennem, de még inkább gyűlöltem a tényt, miszerint itt áll előttem, mintha mi sem történt volna.

  - Grace, meg kell hallgatnod! – egy lépést közeledett felém és keze is az enyém után nyúlt, melyet egy lökéssel taszítottam el magamtól.

  - Nem, nem kell – szikrát szóró tekintettel tudatosítottam véleményem felől, mi egészen meglepte, de ennek ellenére minden egyes szavam fájt Neki, amit az arcáról leolvasott érzelmek alapján sikerül kikövetkeztetnem. – Nem szorulok a magyarázatodra!

  - De tudnod kell az igazságot! – remény gyúlt szemében, ahogyan ledöbbent arcomat kutatta, ám teljesen félreértelmezte a reakciómat.

  - Mit? – szólaltam fel hisztérikus hangon. – Mit titkolsz még előlem?

  - Tudnod kell, hogy mi vezetett rá erre az egészre! – kezdeményezett egy újabb próbálkozást, mellyel elfedte, nem mondta ki a valós eseményeket, ezáltal rébuszokban beszélt. Ismét csak nem tudtam türtőztetni az idegességemet, ezért teljesen kikeltem magamból.

  - Mondd csak ki nyíltan! – rivalltam rá egyáltalán nem féken tartva dühömet. – Hazudtál nekem! Másnak adtad ki magadat és ezek után még elvárod, hogy meghallgassalak? Álomvilágban élsz! Jobb, ha beletörődsz abba, hogy sosem foglak meghallgatni és legkevésbé kapod meg a megbocsájtásomat. Tégy le erről! – az egész folyosót bezengte felemelt hangsúlyom, míg jómagam kapkodva jutattam el tüdőmbe az oxigént, ami fájó tört utat magának légző rendszeremen keresztül. Miden egyes lélegzetvétel marta a torkomat és a sírás is a szememet csípte. Ám, próbáltam visszatartani a belőlem feltörni készülő vízesést, mert nem akartam kimutatni, pláne nem előtte mennyire is fáj az, amit velem tett.

  - Sosem fogom feladni, Grace! – szavai szépen lassan elérték tudatalattimat, mik ismét indulatomat ébresztették, keltették életre.

  - És ugyan miért? – bámultam rá kíváncsiságtól túlfűtötten. Miért akar még mindig harcolni értem, ha egyszer engem már nem érdekel sem az, hogy mit tesz, esetleg mit érez? Egy életre elásta magát a szememben és kétlem, hogy fel tudta bukni a homok alól, mely lelkemben rá, egész lényére mázsás súlyként telepedett.

  - Már sokszor mondtam, de, ha kell, ezerszer fogom még elismételni, hogy szeretlek. – Számat aprókára kitátva, visszafojtott levegővel hallgattam meg ismét nem is, oly régen már velem közölt szavait, miket a mai napig képtelen vagyok felejteni és kitörölni a szívemből. – Grace, én visszavonhatatlanul beléd szerettem és ezen nem tudsz változtatni! – ismét csak fellobbant bennem a mélyre tuszkolt érzés, mely pontosan olyan jellegű volt, miket Ő is táplált irántam. De önbecsülésem és büszkeségem képtelen volt elfogadni ezen szavait magyarázatul és mentségnek is szánalmasnak könyveltem el.

  - Már pedig én már elmondtam neked, hogy nem téged választottalak – szúrtam bele a tört egyenesen a szívébe és reméltem, hogy hinni fog és csak én és George leszünk tisztában ennek a hazugságnak a valóságával, létezésével. Semmi esetre sem szeretném, hogy kiderüljön az igazság, ami Da… Harry – t felbátoríthatja, mivel a célom éppen ennek az ellenkezője. Szeretném, ha eltűnne, mégpedig örökre az életemből.

  - Nem, hiszen el, hogy Shelley – t szereted – csóválta meg mindent tudóan a fejét, mintha az elmémben rejlő gondolatok egy nyitott könyvvel érnének fel szemében.

  - Jobb lesz mindenkink, ha végre beletörődsz, hogy és viseled a vereséget, mert én sosem leszek melletted. George a barátom, mert veled ellentétben ő nem csapott be és vezetett az orromnál fogva. – Annyira ellentmondtam saját valómnak, hogy figyelmetlenné lettem, ezáltal az igazság egy apró szeletét a felszínre hoztam. Ijedten kaptam a szám elé a kezeimet, mikor rádöbbentem szavaim súlyosságára és nagyon reméltem, hogy még helyre hozhatom a ballépésemet.

  - Á, vagy úgy – terült el győzelemittas vigyor az arcán és felbátorodva fonta össze karjait mellkasa előtt. – Csak azért vagy vele, mert kiderül a valódi nevem, akkor ezek szerint engem szeretsz – mutatott rá a lényegre, a rejtett igazságra, melyet minden áron, de el akartam titkolni.

  - Kiforgatod a szavaimat! – üvöltöttem, de a szívem mélyén pontosan tudtam, hogy igaza van. Én is teljes szívemből szeretem Őt, de nem vagyok képes az ellenem elkövetett vétséget elfeledni és megbocsájtani Neki. – George már régóta az életem része és képtelen vagyok őt kitörölni a szívemből, ahova még Nálad is jobban beékelte magát. Érted már? Én őt szeretem! – ajkamat beharapva vártam a reakciójára és azzal kellett szembenéznem, hogy meg sem hallotta előző szavaimat.

  - Grace, én jól tudom, hogy hatalmas hibát követtem el, mikor Dav – nek adtam ki magamat, de, kérlek, had hozzam helyre. Adj nekem egy esélyt! – kérlelő mód tartotta kezeit a levegőben és a remény mélyen ülő szikrája egy pillanatra sem hunyt ki a szemében. Egyetlen egy másodpercre megsajnáltam és szívtelen némbernek könyveltem el magamat, de tudatosult bennem az áldozat szerepe, melyet mindvégig én töltöttem be.

  - Rengeteg lehetőséged nyílt arra, hogy elmondd nekem az igazat, de te nem éltél vele, így vess magadra! – rántottam meg a vállamat hanyag, nemtörődöm módon. – Már túl késő a megbocsájtásomért könyörögnöd!

   - Sosincs késő – szállt szembe bizakodóan a szavaimmal. – Grace, te… - egy pillanatra elakadt és összeszedte a gondolatait, majd mélyen beletévedt tekintetembe és csak úgy folytatta mondanivalóját. -… te tudod a legjobban, hogy én mindig küzdök az álmaimért. És nekem te vagy az álmom! – megkövültem mély érzéseit felfedő fiú szavai hallatán nem tudtam mit tehetnék vagy mondhatnék, így csendesen vártam a folytatásra, mi azon nyomban fel is ütötte a fejét. – Amióta csak megpillantottalak a szívembe költöztél és, bár nem rögtön tudtam megfejteni az érzéseimet irántad, pontosan tudtam mennyire fontos vagy a számomra. Nem kérhetsz tőlem olyat, hogy felejtselek el! Lefogadom, hogy benned is összetört most a mécses és csak azért beszélsz ilyen bánton, mert kétségek között lebegsz. – Közel lépve hozzám repített el egy olyan világba, melynek koordinátáit csupán csak mi ketten ismerjük. Odébb simított és a fülem mögé tűrt egy kósza hajszálat, majd kezei közé fogta arcomat. Ismét beszélni kezdett, így édes lehelete az arcomnak csapódott. – Félsz attól, hogy ismét becsaplak, de tudnod kell, hogy mostantól tiszta lapokkal fogok játszani. Eddig is csak a valódi nevemmel nem voltál tisztában, de minden, amit magamról mondtam és mutattam a lényemből egyaránt a valóságot tükrözte. Olyan vagyok, mint, amilyennek megismertél. Ugyanazok a tulajdonságok, butaságok és érzések lebegnek bennem, csak pusztán más névvel rendelkezem.

  - Ez nem ment fel a történtek alól! – megragadtam a kezeit és letéptem mimikaközpontomról, majd eltávolodva Tőle meredtem bele bánatos szemeibe, melyek lefagyott testén kaptak maguknak otthont.

  - Jól tudom! – értett egyet az én megnyilvánulásommal. – Én, csak arra kérlek, hogy kezdjük tiszta lappal és nyújtsunk békejobbot egymásnak. – Felém nyújtotta jobb kezét és várakozóan pillantotta le arcomra, de én nem fogadtam el a felém irányuló testrészt, hanem egyenesen a karjára meredtem, mely a levegőben tartva libegett. – Na, mit mondasz?

  - Felejtsd el! – köptem a szavakat a szemébe. Keze egy pillanatra megremegett, de még mindig felém ágaskodva kívánkozott az érintésemre. – Hagyj engem békén és törődj bele a veszteségbe, amelyet csak a saját balgaságodnak köszönhetsz! – Hátamat mutatva hagytam faképnél a döbbenettől ledermed fiút és könnyeimet elengedve fordultam be a sarkon egy másik folyosóra lépve, mely a női mosdóhoz kalauzolt el engem. Tudom jól, hogy most tapostam csak igazán keresztül az érzésein, de képtelen vagyok neki megbocsájtani. Most biztosan nem talál nálam megnyugvásra a szíve, csak talán majd egyszer…

2. helyezett

Blair Lace-Independent Princess

A lány nagy mosollyal arcán, s buzgón szökdécselt az erdő fái között, talpa puhán érintkezett a mohákkal befedett talajjal. Fel volt dobódva attól a tudattól, hogy újra láthatja szerelmét, ki minden reggel érkezik a vadászok társaságában megkeresni  a kenyerüket. Elena mindig is egy életvidám lány volt, annak ellenére, hogy nagymamájával nőtt fel a közeli kis faluban. Szeretett családtagja,- ki egyben az utolsó volt - három éve hunyt el, miután Elena betöltötte a tizennyolcat. Az árvává lett jövevény nem volt képes egyedül élni a hatalmas házban, így sajátot építtetett az erdő egyik legcsodálatosabb rétjére, ahol ha körbe néz az ember körös-körül virágok rengetege kápráztatja szemeit. Az elbűvölő lány mindig is a harmóniával szövetkezett. A nagymama szép összegű pénzt hagyott egyetlen unokájára, ki még több befektetéshez jutott a farm eladásával. Ugyan letört volt a halált követő hétben, mégis tudta, talpra kell állni, nem hagyhatja el magát, neki még élnie kell. Már akkor intelligencia és okosság rejlett személyében. Sajátos ízlése tökéletesen megmutatkozik környezete láttán.

A mosoly az utóbbi időkben letörölhetetlen ajakiról, mióta összeismerkedett szerelmével. A fiatal ficsúr jóképűsége elbűvölte Elenát, az első találkozásuk előtt egy fa mögé bújva leste a szorgosan dolgozó fiút. Mikor vette a bátorságot a kiszemeltje magányban létekor oda ment hozzá. Ugyan a vadász először meglepett volt, később megszerette a csodálatos teremtményt. Minden alkalommal elszöktek egy kis időre, hogy kettesben lehessenek. Hamar egymásba habarodott a két szereplő, de kapcsolatuk erőssége ellenére nem élhettek együtt a fiú családi háttere miatt. Harry apjával élte napjait, ki rokkantsága miatt kénytelen volt munkát végezni, ezért fia kereste meg a kenyérre valót. Ugyan a fiú mindennél jobban szeretett volna szerelmével lenni, tudta, nem hagyhatja magára édesapját. Elena ezt tökéletesen megértette, s támogatta Harryt minden döntésében.

A ma reggel sem indult máshogy, Elena vígan ébredve vette magára fekete ruháját, s indult el napfelkeltekor a közeli folyóhoz mosni. Hosszú, kecses ujjakban végződő kezeivel dörzsölte az anyagokat, mígnem azok tisztává ázódtak. Dúdolászta az egyik dalt, mit a fiú énekelt neki egyik együtt töltött reggelük során. Kölcsönösen tanítottak meg egymásnak hasznos dolgokat, mik közben nevetgéltek, s enyelegtek.

Elena riadtan kapta fel fejét egy fájdalommal teli kiáltásra, melyet azonnal felismert. Csapot-papott otthagyva indult a hang irányába, szélsebesen futva szlalomozott a fák között, mígnem megpillantotta a földön térdelő, számára angyal kilétű fiút. Ijedten rogyott elé, s vette ujjai közé Harry kezét. Tenyerén egy mély vágás volt, melyből tisztességesen szivárgott a vörös vér. A lány első gondolata végett fogta meg szerelme pólója alját, s húzta át a fehér anyagot Harry feje felett. A fiú nem kérdezett, tudta mit cselekszik a vele szemben térdelő jövevény. Elena szorosan kötötte a sebre az anyagot, hogy némileg csökkentse a vérzés mértékét. Barna szemeit a számára legfontosabb személy arcára kapta, ki mosolygott a lány jelenléte miatt. Amint egymás szemeibe néztek Harry elfelejtette a tenyerébe nyilaló fájdalmat. Elena kiegyenesedett a térdein állva, kezeit szerelme arcára vezette, ki elbűvölve néztek a felé magasodó gyönyörűséget. Ma mindennél jobban várta a találkozást Elenával, hiszen fontos mondani valója volt számára. Nagy kezeit a leányzó derekára simította, s ölébe ültette. Szorosan karolta az oly tökéletes, látszólag törékeny testét. Homlokát az övének vetette, s csak csendben élvezték egymás jelenlétét. Szuszogva hallgatták a madarak csicsergéseit, az állatok robajait, a közeli patak csobogását. Nem érdekelte őket különösebben a külvilág, csak egymás jelenlétével voltak elfoglalva. Legutóbbi elválásuk óta ezeket a pillanatokat várták, mint minden nap.

Harry ölébe kapta Elenát, s csak a tó partján fektette le a fűbe. Kezéről leoldozta a kötést, a sebét a vízben kimosta, halkan felszisszent az enyhe csípő fájdalom miatt. Véres pólójával megtörölte tenyerét, majd visszalépdelt a szeretett lányhoz. Dereka két oldalára térdepelt, izmos kezeivel Elena fejének két oldalán támaszkodott. Angyali kuncogás visszhangzott a lombok között, mikor Harry csókolgatni kezdte kedvese fedetlen nyakát.

- Harry ne! - suttogta erőtlenül Elena, párja a kérést teljesítve hajolt vissza a gyönyörű archoz, melyen végigsimított ujjaival.

- Szeretlek Elena - hajolt közel az említett személyhez, mélyen szemeibe nézve adta át minden érzését a párjának, kinek szíve hatalmasat dobbant a szavak hallatán.

- Én is szeretlek Harry - csókolták meg egymást, a lány karjaival szorosan ölelte a fiú nyakát, ki az alatta fekvő test derekát karolva húzta közel magához. Szenvedélyesen falták a másik ajkait, folyamatosan hevült fel mindkettőjük teste az érintések végett.

Harry feltápászkodott, s elindult a virágos rét közepe felé.

- Harry hova mész? - pattant fel a lány, s szerelme után eredt, ki megállt virágokat tépkedni. - Mit csinálsz?

Választ nem kapott a másik féltől, így figyelmesen nézte a fiú tetteit.

Amint kész lett az alkotás Elelna fejére helyezte a koszorút.

- Olyan vagy, mint egy angyal - simított végig kedvese kipirosodott arcán, s érintése helyére egy finom csókot ejtett a puha bőrre. A hölgyemény kuncogott hercege tettén, pipiskedve nyomott csókot annak rózsaszín ajkaira, majd a füléhez hajolt.

- Kapj el - suttogta, mondata végén ajkába harapott, pajkos fénnyel szemében kezdett el hátrálni a fiútól, ki Elena után lépdelt, de a lány ennek láttán futásnak eredt. A menekülő személy haját felkapta a szél, lobogtatta, mint a könnyű anyagú szoknyáját, ezzel segítve a túlfűtött mozgást. Mindkettőjük ajkain mosoly játszott, szüntelenül ragaszkodtak tempójukhoz, szélsebesen vágtáztak a zöldellő erdő növényei között. Harry gyorsabbnak bizonyult, könnyed mozdulattal ragadta meg kedvese derekát, s szorította mellkasához, hogy megpörgethesse az egyre melegebbé váló levegőben.

Mérhetetlenül boldogak voltak egymás társaságában, mint minden egyes együtt töltött percük alkalmával. Kétségtelenül szeretik egymást, volt idejük megismerni a másikat az együtt létük óta tartó egy évben. Tudták, hogy szükségük van egymásra, nem tudták elképzelni a délelőttjüket egymás nélkül, mindkettejüknek az a napszak volt a kedvence.

Harry a házhoz cipelte a lányt, s csak az ágyba volt hajlandó letenni karjai közül párját. Ő maga is ledőlt gyönyörű teremtmény mellé, mellkasára vonva élvezték egymás jelenlétét, szuszogását.

- Elena - lehelte a fiú, a mellkasán pihenő lélek felnézett szerelme arcára, mely sugárzott a boldogságtól. Kíváncsian várta kedvese folytatólagos szavait. - Veled maradok. Örökké.

A hölgyemény csak nagyokat pislogva meredt Harry smaragzöld szemeibe, melyek fürkészővé váltak.

- D-de... hogyan? - dadogott a lány. - Nem hagyhatod magára az édesapád. Nem engedhetem.

- Ő már nincs többé - suttogta megtörten, mégis lágyan a mondatot a ficsúr, szavaival döbbenté téve kedvesét.

- Sajnálom - bújt hozzá együtt érzően Elena, szorosan ölelte magához az izmos testet, melyet mától minden reggel magához közel érezhet, mind elalváskor, mind keléskor. Szomorú volt ugyan a tragikus eset miatt, mégis örült annak, hogy igazándiból együtt lehet a számára legfontosabb személlyel, ki kitölti az ürességet szívében.

Harry nem válaszolt, csak élvezte, hogy végre nem kell magára hagynia szerelmét, vele tengetheti le élete hátra levő részét, hogy ő szül majd neki gyerekeket, vele alapíthat családot. Tudta, végre megtalálta a helyét amellett, aki mindent meg tud adni neki.

3. helyezett

lilosa-You're my best friend!

Abby cipőinek hangos kopogása elhalt, ahogy az aszfaltról a fűre lépett. Aki netán látta őt, az biztosan állította, hogy nincs célja, és csak bolyong össze-vissza. Ám ő tudta, hova kell mennie. A közöshelyükre, amit még tíz évvel ezelőtt ők fedeztek fel. Abby lábai alatt hangosan ropogtak az elhalt faágak, és a kiszáradt levelek. Halkan lépkedett előre, még is olyan érzése volt, mintha ő csapná a legnagyobb zajt ezen az éjszakán.

Lassan rogyott le a régi, fából készült hintára, miközben a naplóját szorongatta. Lábaival elrugaszkodott, de csak annyira lökte meg magát, hogy a lágy esti szél gyengéden belekapjon hosszú, barna hajába. Újra szabadnak érezte magát, ahogyan a levegőbe emelkedett. Most először tört rá az az érzés, hogy minden gondjától megszabadult, kivéve azt. Mert igazából az nem is gond volt, hanem egy álom. Egy olyan, amit már három éve kergetett. Egy álom, amiről tudta, hogy sosem fog teljesülni.

Apró kezeivel fellapozta a naplóját…

„2010. január 12. – A születésnapja.

Szinte a fél iskola meg volt hívva Zayn bulijára, köztük én is. Éreztem, hogy ez lesz az az este, amikor elmondom neki, valójában hogyan is érzek iránta.

- Gyere Abby! – kiáltott a szülinapos, és felém küldte jellegzetes mosolyát, amitől minden lány hátast dob.

Mosolyogva álltam meg mellette, és büszke voltam arra, hogy egy ilyen fiút tudhatok a legjobb barátomnak. Figyeltem, ahogy Zayn kezei felfedező útra indulnak, majd megállapodnak a derekamon. Erősebben húzott magához, de ez engem, egy cseppet sem zavart. Láttam, ahogy néhány lány a pompon csapatból szinte felnyársal a tekintetével, de túl boldog voltam ahhoz, hogy most ezen kiakadjak.

- Jelentkeztem az X-factorba!

Zayn mély hangja, szinte villámcsapásként szelte ketté a szobát, és a benn tartózkodókat. Néhány pillanat múlva hangos sikítás zengte be a szobát, majd tapsvihar keletkezett. Én csak álltam Zayn mellett, és bambultam rá, aki mosolyogva élvezte, hogy mindenki Őt ünnepli.”

Itt kezdődtek a problémák, amiket akkor még egyikőjük sem ismert fel.  Abby újra elrugaszkodott a talajtól, és felrúgta magát, hogy a szél megint belekapjon a hajába. Arcán megjelentek az első kövér könnycseppek, amelyek közül a bátrabbak már le is gördültek. Magában mosolyogva hajtott tovább a naplóban, majd találomra megállította az egyik oldalnál.

„2010. augusztus

Zayn már nem volt a városban, ami azt jelentette, hogy továbbjutott. Londonba költözött, és ugyan minden adást végignéztem élőben a helyszínről, még sem éreztem közelebb magamat hozzá. És hogy miért? Mert hiába jár haza a haverjaival - szinte majdnem minden hétvégén - még egyszer sem jött el hozzám, hogy újra találkozzunk. Az X-factoros fellépéseikre csak küldi a jegyet, de a műsor végén sosem beszéltem még vele.

Hiányzik.

Az ölelése, a nevetése, és az a nap, amikor majdnem elmondtam neki mit is érzék. Akkor még minden tökéletes volt.”

A bejegyzés túl rövid volt ahhoz, hogy Abby újra fel tudja idézni Zayn minden egyes szavát, amit mondott neki, mielőtt elment. A hinta nyikorgása lassan elcsendesedett, ezzel együtt pedig csend borult a közös helyükre, amire már csak a viszonzatlan szerelmű lány emlékezett. Vagyis eddig azt hitte. Hirtelen állt fel a régi hintáról, és indult el a hatalmas tölgyfa felé, amire régen felmásztak. Megállt a hatalmas fa előtt, és körbenézett.

Egy lélek sem volt arra, Abby pedig kezdte azt érezni, mintha tiltott helyen járna. Tekintetét végigvezette a fa durva kérgén, és szemével azonnal megtalálta azt, amit keresett.

Best Friends Forever

Megmosolyogtatta ez a néhány szó.

You’re fucking beautiful! xx

Könnyek szöktek a szemébe. Nem volt szüksége a naplóra, hogy fel tudja idézni a napot, amikor Zayn ezt mondta.

„Egy újabb nap telt el az iskolában. Folyton Zayn tökéletességét, és szexiségét hallgattam az osztálytársaimtól, ami már kiborított. Azonban valami más jobban foglalkoztatott.

A BÁL!

Ugyanis a közeli szórakozóhelyen bulit szerveztek a végzősöknek – mint Zayn – és mivel én vagyok a legjobb barátja, így reméltem, hogy elhív.

Délután, amikor hazafelé tartottam, hangosan kezdtem énekelni az egyik kedvenc számomat. Észre sem vettem, amikor Zayn mellémért, és óvatosan megérintette a karomat. Ijedten néztem rá, aztán meglágyult a tekintetem. Mosolyogva néztünk egymásra, majd Zayn törte meg a csendet.

- Mit csinálsz szombaton?

Mély hangja zene volt füleimnek.

- Semmit. Még. Vagy is nincs programom. Miért?

Zayn nyugtalanul vakarta meg a tarkóját, majd sóhajtott. Láthatóan ideges volt.

- Arra gondoltam, hogy eljöhetnél velem a közeli buliba. Tudod, arra az új szórakozó helyre.

- Rendben.- mosolyogtam, és kívülről megpróbáltam nyugodt maradni.

- Akkor ezt megbeszéltük.

Puszit nyomott az arcomra, amolyan baráti puszit, majd gyorsabb tempót vett fel, és elsuhant mellettem.

Néhány nappal később, amikor boldogan szálltam ki a fekete Range Roverből, megigazítottam a hajamat. Hullámaim kissé kócosan omoltak le a hátamra, amikor Zayn suttogni kezdett.

- Hagyd csak Abby! Kibaszottul gyönyörű vagy!

Legszebb mosolyát villantotta felém, amitől forróság öntött el. Ez volt az életem legemlékezetesebb estéje, amit valaha Zayn-nel töltöttem.”

Abby apró kezeivel végigsimított a fa kérgén, majd szemei megragadtak egy mondaton.

I remembered!    Zayn

- Emlékszik! Zayn itt járt!- gondolta a lány.

Szemével még jobban szemügyre vette az új mondatot.

2013.04.24.

Ott volt mellette a dátum is! Ezt tegnap írta!

Abby sietve hajolt le a földre, és kezdett ásni apró kezeivel. Körmei alá föld nyomódott, így amikor végzett az ásással, undorodva nézte a kezét. Kék szemei megtalálták a mellette heverő naplót, amit apró fű, és földdarabok borítottak. Kezei még akkor is remegtek, amikor a naplót eltemette, és rádobálta a kiásott földet.

Homloka verejtékezett a kemény munkától, így amikor végzett a földre ült, és onnan bámulta a hatalmas fát. Meg kell tennie! Nem lesz rá több alkalma! Már eddig is túl sokat várt!

Sietve, és nesztelenül állt fel a helyéről, majd távozott a kis tisztásról, ami az ő közös helyük volt.

Csak cipőinek halk kopogását lehetett hallani a kihalt éjjeli utcákon. Egy jobban izzadt a tenyere, minél közelebb, és közelebb ért a házukhoz, ahol most valószínűleg a barátnőjével osztozik az ágyán, amiben régen ő kapott helyet.  Arcát újabb könnycseppek lepték el, amikor már csak sarok választotta el Tőle.

Megszaporázta lépteit, és legközelebb már csak Zayn ajtaja előtt állt meg. Nagy levegőt vett, és tekintetét arra az egyetlen ablakra vitte, ami világított. Szíve keserűen összerándult, amikor egy női alak behúzta a függönyt.

- Most vagy soha! - biztatta magát, a lehető leghalkabban.

Hideg, és vékony ujjai remegve nyomódtak rá a hatalmas ház csengőjére, majd Abby erőt vett magán, és le is nyomta. A csendet a csengő lágy, és dallamos hangja szelte ketté, mire Abby kissé összerándult.

Fülelt, és már fontolóra vette, hogy elszalad, mint egy gyáva nyúl. Ám amikor meghallotta Zayn mély, szinte már-már morgó hangját, földbe gyökerezett a lába. Úgy érezte magát, mintha áramot vezettek volna végig a testén. Teljesen megmerevedett. Hallotta, ahogy Zayn dobog lefelé a lépcsőn, majd a léptei elhalnak. Most még elmehet.

- Pillanat! - kiáltott az ajtó másik oldalán álló srác.

Abby hallotta, ahogy a zárral bajlódik, majd az ajtó nyitódni kezdett. A lány, csillogó szemekkel kémlelte az előtte álló fiút. Arca már kimerültséget sugárzott. Borostás volt, barna szemei viszont csillogtak, amikor Zayn Abby szemébe nézett. A fiú csak egy melegítő nadrágot viselt, így Abby megpillanthatta kidolgozott kockáit, és a V-vonalát.

- Abby? – suttogta a fiú, mire Abby észhez kapott.

- Ki az Zayn? – hangzott ez emeleten várakozó Perrie-től.

A lányt elfogta a féltékenység. Gyorsan szelte át a köztük lévő néhány lépést, majd száját erősen szorította a fiú ajkaihoz. Kezét ébenfekete hajába csúsztatta és lágyan meg is húzta hajszálait. Amilyen gyorsan cselekedett, olyan gyorsan el is szakadt a fiútól, akinek ajkai pirosan égtek.

- Abby! - hangja erőteljesebb volt, szinte már-már könyörgő.

- Zayn! – Perrie újra kiáltott, de Zayn-nek esze ágában sem volt most felmenni.

Abby szívében, mintha kést forgattak volna. Szemeiből könnyek kezdtek folyni, ám amikor Zayn egy lépéssel közelebb akart kerülni hozzá, Abby ökölbe szorította apró kezeit, és elrohant. Lerohant a tornácon, majd ki a kapun. Erősnek kellett lennie, hogy ne nézzen hátra, azokba a gyönyörű barna szemekbe.

Zayn még mindig mereven állt az ajtóban, miközben barátnője folyamatosan szólongatta. Még mindig kába volt Abby csókjától. Hosszú évek után ez volt az az este, amikor Abby-nek volt mersze megcsókolni a rég imádott legjobb barátját. Zayn még sokáig nézett abba az irányba amerre Abby elszaladt. Érezte, ahogy hevesebben vert, ettől az apró csóktól is a szíve. Most jött rá, mennyire is hiányzik neki. Rájött, már elrontotta, már nem tehet semmit, késő volt. Túl késő!

A többi beküldött mű:

Beccsu <3

Visszaemlékezés

Az alkohol, már átjárta a testem, a zene dübörög a fülembe, a cigi füst csak úgy száll a levegőben, és néhány részeg ember már kidobta a taccsot is.
Mint minden szombaton, ma is bulizni jöttünk, de nem hittem, hogy ennyire jól telik majd az idő. A többieket teljesen szem elől vesztettem, de mit sem foglalkozva ezzel a dologgal, tovább élveztem, ahogy szétárad a testemben az alkohol, mámorító érzése.
Csípőmet jobbról – balra, majd balról – jobbra ringattam a zene ütemre, s időközben valaki csatlakozott hozzám, így derekamat ölelve táncoltunk.
- Nem vagy szomjas, szépségem? – rettentően mély, hangján búgta a fülembe, mire automatikusan kirázott a hideg, és melegséggel töltött el legbelül.
- Nem is látod, hogy nézek ki – nevettem el magam – Ennek ellenére viszont, ha van kedved, akkor ihatunk, benne vagyok.
Egészen óvatosan csúsztatta le kezeit az enyémekhez, miközben maga felé fordított, majd összekulcsolta azokat. Mosolyogva néztem végig, s mikor felpillantottam, vettem észre, hogy engem figyel. Eleresztett egy kicsi, de annál kacérabb mosolyt, majd maga után húzva vezetett el a pultig.
- Mit szeretnél inni? – pillantott rám, már egészen ködös szemekkel. Gondolom, nem kevés alkohol lehet már benne…
- Amit te – kuncogtam el magam, s itt bizonyosodott meg bennem, hogy már én is eléggé becsiccsentem.
- Két Jack Daniel’s-t, legyen szíves – köszönet nyilvánítását egy szemöldökrántással fejezte ki, amin újra nevetnem kellett – Mi olyan vicces, drágám?
- Édes vagy, mikor próbálsz menő lenni – éreztem, ahogy belepirulok a mondani valómba, és ezt szóvá is tette.
- Édes vagy, mikor elpirulsz – egy sexy féloldalas mosoly kíséretében lopott egy arca puszit. Miután elhúzódott, a bőröm égni kezdett, ahol ajkai érintették a bőrömet, még is melegség járt át.
- És az jó dolog? – a pulton pihentetett kezére néztem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve ujjaim játékosan megindulva közelítették meg. Fel-le jártattam, mondjuk inkább úgy, játszadoztam, míg nem a pultos lecsapta elénk az italokat.
- Egészségetekre! – villantott egy vigyort, s magunkra hagyott.
A srác, nem töltött sokat a pohárba, gondolom már látta rajtunk, hogy nem kicsit vagyunk ki a piától, így gyorsan lehúztam a rendelt italt, amit egy kisebb tapsolás kísért.
- Most meg mi van? – meredtem a mellett ülő fiúra.
- Szépen megittad – nevetett fel.
- Hát… elvégre azért rendelted, nem?
- Végül is, igen – rántott vállat.
Mikor felállt, azt hittem, hogy elmegy, ám csak mögém sétált. A már kissé izzadt hajamat arrébb söpörte, kezeit újra derekamra helyezte, s a fülemhez hajolt.
- Rosszalkodhatok egy kicsit? – kuncogva suttogott a fülembe, mire akarva-akaratlanul is, de lecsukódtak a szemeim.
- Ebben a buliban, már minden mindegy. Nézzük, mit tudsz, édes.
Először csak forró csókokkal lepte el a nyakam, ezzel is kisebb nyögéseket váltott ki belőlem. Kábultomban, azonban még hallottam, ahogy diadalittasan elneveti magát. Később, mikor már látta rajtam, hogy semmi ellenvetésem, óvatosan a fogai közé vette a bőrömet, s szívogatni kezdte. Nem erősen, pont úgy, hogy ne fájjon, de kellemes legyen. Minden egyes érintésével, az őrületbe kergetett, és ezt már nem bírtam elviselni.
Émelyegve álltam fel a székről, s magamat meghazudtolva, egy kaján vigyorral a képemen karjaimat nyaka köré fontam ezzel is lejjebb húzva magamhoz.
- Táncolunk?
- Azért vagyunk itt – szám sarkába kaptam ráadás puszit, mondjuk inkább fél csóknak, majd belevetettük magunkat a táncoló tömegbe.

Jelen

Mint ha minden tegnap történt volna, játszódtak le előttem az események. Már akkor magával ragadott a személyisége, nem beszélve arról, amilyen taktikát használt. Nem fedte fel a kilétét, nekem pedig nem esett le, nem tudtam ki is az én táncpartnerem. Emlékszem még arra az igazán élvezetes estére, amit ez után a buli után ejtettünk… felejthetetlen. Igaz, már akkor az ágyban kötöttünk ki, de azt hiszem megérte. Meg amúgy is… mikor az ember részeg, nem tudja, mit csinál.
- Elmentem, majd jövök. Lehetőleg ne menj el, mert majd jön egy csomag, amit át kell venned. Este fele lesz vége a próbának, szóval szerintem majd hívlak, vagy csak üzenek. Légy jó kicsim, szeretlek – lopva édes csókot nyomott ajkaimra, egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében.
- Siess, nem szeretek egyedül lenni, tudod – néztem rá, s negédesen elmosolyodtam.
- Ahogy tudok – derekamat ölelte, míg lábaival megpróbálta felvenni a cipőt eddig úgy néz ki, sikertelenül.
- Akkor menj, mert nem vállalok érted felelősséget.
- Dehogyisnem! – kacsintott rám – Nem láttad a telefonom?
- Ami a zsebedben van?
- Kocsi kulcsom esetleg? – irtó aranyos volt, amint kicsit szégyenlősen kérdezgetett a saját dolgai felől, így halkan kuncogva fordítottam meg, s szembe találta magát a kulcstartós dobozzal – Jól van, ne nevess.
- Tudod, hogy szeretlek, mókus – egyenesen utálja, ha így hívom, de mit lehet tenni? Ha van egy ilyen lehetőségem, hogy kihasználjam, hát miért ne?
- Még egy ilyen, és este nagyon megbüntetlek!
- Attól félek én is.
- Most már tényleg megyek, mert Paul lecsesz – szemeit forgatva vette magára a kabátot, és mielőtt még megkérdezhette volna, hogy merre van a táskája, a kezébe nyomtam – Imádlak!
- Többieket üdvözlöm, Paul meg ne idegeskedjen, mert árt a ráncainak.
- Ha ezt megmondom neki, tuti hogy ki lesz, és akkor aztán nem menekülsz.
- Menj már, nem igaz – megforgattam a szemeim, búcsúzóul megcsókolt, kilépett az ajtón, majd mintha olyan nagyon messzire menne, intett egyet, és elhajtott.
Sosem hittem volna, hogy egyetlen egy buli, így meg tudja változtatni az életemet.  Szereztem négy új bátyót, egy barátot, akit nagyon szeretek, emellett újabbnál újabb embereket, és szokásokat is ellestem tőlük.

Visszaemlékezés

Reggel hét óra óta, az a téma, hogy akkor most hova is menjünk el csak úgy kiruccanni.
Niall Svédországba szeretne, de ha naposabbat kell választani – már pedig azt kell – akkor Horvátország. Zayn maradt Ausztráliánál, és furcsa módon, Liam egyetértett vele. Louis Spanyolországra szavazott, míg Harry Hawaiira. Mivel Louis volt a program kitalálója, így leszűkítettük a kört Spanyolországra, valamint Ausztráliára, mivel arra két fiú voksolt.
- Tehát… - köszörülte meg a torkait Louis, egészen színpadiasan – Mivel Spanyolra, csak én szavaztam, Ausztráliára meg a Ziam páros, így lányok, rajtatok áll, és persze a Narry pároson, hogy melyik legyen. Niall, mit gondolsz, melyik legyen?
- Spanyolország mindig is vonzott, de az Ausztráliára teszem a jelölésem.
- Harry?
- Kettő-egy arány, így én a Spanyolra szavazok.
- Oh, drága Boo Bear-em – összenevetett a göndörrel, s tovább kérdezgetett minket – Danielle?
- Ausztrália.
- Ausztrália – furcsálltam, hogy Eleanor ebbe az ötletbe ment bele, mivel imádja Spanyolországot, de ő tudja…
- Perrie velem van, szóval Ő is egy Ausztrália – szólalt fel Zayn.
- És te? Drága, egyetlen, tüneményes hugicám? – rebegtette meg szempilláját Louis, miközben elvékonyított hangon intézte felém a kérdést.
- Drága, egyetlen, tüneményes bátyókám, én is Ausztráliára szavazom, mert régen láttam már a tesóim.
- HOGY MONDTAD? – hangja az előbbinél is sokkal vékonyabb lett, s ajkai hatalmas ’O’ alakor formáltak.
- Igen, pontosan úgy, ahogy hallottad.
- Rendben, ezt még megbeszéljük, most pedig, indulás pakolni, addig keresünk, valami jó kis helyet ahol megszállhatunk, meg elintézzük Paul-val, hogy szóljon pár biztonságinak.

**

Már több mint egy hete, hogy Ausztráliában vagyunk, és élvezzük a napsütötte tengerpartot. Sokat terveztem, hogy majd találkozom a tesóimmal, de csak nem jött össze. Felmerülhet bennetek a kérdés, hogy miért nem… nos, a válasz egyszerű: tökéletesen elkerültük egymást, Ők jelenleg Angliába mentek, és csak két hét múlva jönnek vissza.
Akkor most egy kicsi bővebben arról, hogy miért többes számban mondtam a testvéreimet. Az addig szerintem mindenkinek oké, hogy többen vannak, történetesen hárman, ebből kettő iker.
Beau húsz éves, míg Luke és Jai tizennyolc. Történetesen pont közéjük születtem, ha lehet így mondani, mert én a tizenkilences életévemmel, pontosan beszorulok. Beau vérszerinti bátyám, míg az ikrek, csak mostoha testvéreink, apai ágról, mondjuk inkább úgy, hogy mostohaapai ágról. Értelmetlen szó, nem is csodálkoznék rajta, ha nem lenne, de valahogy el kellett mondanom. Szóval…
Azon felül, hogy Ők a testvéreim, van egy úgynevezett bandájuk, a Janoskians. Öten vannak, ebből három a tesóm, kettő pedig csak barát, Daniel, és James.
Lényeg a lényeg, hogy ők jelenleg Angliában tartózkodnak, mi pedig itt, és nagyon jól elkerültük egymást, de ilyen a mi szerencsénk. Egy dolognak viszont örülök, végre újra lesz színem.
Mondhatják nekem, hogy menjek szoláriumba, nem fogok, nekem a naptól kell barnának lennem, és nem holmi csövektől. Egyszerűen rühellem azokat a helyeket. Régen, mikor még kicsi voltam, elterveztem az esküvőmet, és azt is, hogy-hogy leszek olyan barna, hogy a ruha virítson rajtam. Nagyon egyszerű kis ötletet találtam ki, méghozzá azt, hogy ráveszem az én egyetlen bátyámat, hogy jöjjön el velem a partra, és sütkérezzünk… ez részben még beválhat, de részben nem.
- Lis, jössz?
- Tessék? – meredtem a szobaajtóban álló Eleanor-ra.
- Jössz le a parkba? Srácok elmentek edzőterembe, miszerint itt jobb, mint otthon – nevetve forgatta meg szemeit, s mellette megjelent Danielle, és Perrie is.
- Persze, csak gyorsan összekészülök – mosolyodtam el.

Két órája mászkálunk össze-vissza egy parkban, aminek még a nevét sem tudjuk, de felettébb szórakoztató.
- Oké, lányok nincs kedvetek megnézni mi az, amit ennyire körbe állnak?
- Veszteni valónk nincs, szóval… - egymásba karolva, még mindig nevetve közelítettük meg az ember tömeget, és mikor már-már láttam, hogy mi keltett ekkora felhajtást, azt hittem hátast dobok.

„Best friends, you are my fucking best friends.
Yo honestly, this is the best night ever.
And this song, i’m really feeling this song.
Yo honestly, the fucking best night ever.
The fucking best night ever.
The fucking best night ever.”

Feszülten, még is hatalmas mosollyal az arcomon hallgattam végig a számot, s mikor vége lett, megvártam, míg eláll a tapsvihar, s egyedül tapsoltam őket vissza.
- Brávó! – nevetve lépkedtem ki a tömegből, és mikor megláttak, az álluk körülbelül a földet verdeste – Angliában vagyunk... igaz?
- LISA?! – hármuk hangja egyszerre csendült fel, míg Daniel, és James vigyorogva közelítettek meg, s zártak karjaik közé.
- Te mit keresel itt? – támadt nekem Beau.
- A-a, ti, mit kerestek itt? Nem Angliában kéne lennetek? Legalábbis a telefonba ezt mondtad…
- Már megbocsáss, de hallottad, hogy mit mondtam, vagy már megint csak arra figyeltél, hogy minél gyorsabban kinyomd a telefont? Hm? – nem vagyunk veszekedős testvérek, de évente – már ha találkozunk – legalább egyszer mi is összezördülünk.
- Igen, hallottam. Apropó, vegyél másik telefont, mert azt nem mondtad melyik hónapban, csak, hogy mikor jöttök vissza. Vagy akkor megint én értettem félre valamit… - a végére már teljesen elhalt a hangom, miközben visszaidéztem a telefonbeszélgetést.
- Lisa… igaz, hogy nem mondtam ki pontosan, hogy 2014. Július 10.-én már itthon leszünk, de bíztam benne, hogy azért leesik pár dolog… - így visszagondolva, mint ha említette volna, hogy négy nap van még hátra. De akkor mi az a két hét?
- Jó, mindegy… őszinte leszek, nagyon leszarom, a lényeg, hogy itt vagytok, és már igen csak meg szeretnélek ölelni – ezzel karjaiba vetettem magam, s szorosan öleltük egymást.
- Hiányoztál, kicsi Brooks.
- Te is, te medve – nevetve temettem arcomat mellkasába, s szívtam be oly’ ismerős illatát.
- Bocsánat, hogy így beleszólok, de… - Eleanor zavart hangja késztett arra, hogy eltávolodjak, a bátyámtól, így bemutattam nekik.
- Csajok, Ő itt Beau, a bátyám, ők pedig itt az ikrek, Luke és Jai. Ő itt, Eleanor, Danielle és Perrie – csak magamhoz képest mutattam be őket egymásnak, de ezt már mindenki megszokta; nem vagyok valami jó az emberek bemutatásában.
- Na, és? Hol van a kedves barátod, akiről annyit áradoztál?
- Edzőteremben vannak, azzal az elvvel, hogy itt sokkal jobb, mint otthon – Luke elismerően bólintott, majd felhúzta a trikóját – Oké, ne most hódíts kiskirály.
- Jó testem van, és ezt nem szabad titkolni.
- Van barátjuk, csak úgy mellékesen mondom – nevetve rántotta vissza, majd elvigyorodott – Hah, titeket még meg sem öleltelek.
- Jó, hogy eszedbe jutunk – húzta fel játékosan az orrát Jai, majd nekifutásból elindult felém.
- Idióta állatok – nyöszörögve öleltem magamhoz őket, és mérhetetlen boldogsággal töltött el, hogy végre találkoztam velük.

Jelen

Az idő már javában lehetett hat óra körül, mikor csöngettek. Pont úgy, ahogy Ő mondta, hozták a csomagot, de a postás megkért, hogy ne nyissam ki, amíg újra meg nem jön, és nem hozza ki a másik felét.
A tévét kapcsolgattam, nem találtam egy olyan csatornát sem, ami lekötne, mikor megzörrent a telefonom.

„Lehet, hogy mi is benézünk majd most próba utána, remélem nem baj, és nem terveztetek semmit, mert a kis barátunk eléggé feszesen érkezett meg a próbára :D Nem sokára találkozunk.:) Zayn x”

Felvont szemöldökkel olvastam át kétszer az üzenetet, vajon mit akarhatnak a többiek? Már ha akarnak valamit is…

„Figyelj, nekem édes mindegy, hogy jöttök-e vagy sem, úgy is unatkoznék, az meg csak jó, hogy ha lesz társaság.:D Várlak titeket! :3 Lis xx”

Itt meg is szakadt a beszélgetés, gondolom Paul elvette tőle a telefont, amit nem is csodálok.
Mikor újra belemerülhettem volna a tévénézésbe, azon kaptam magam, hogy nyikorgás hangja tölti be a nappali egy részét. Minden bizonnyal, a lépcsőtől jöhetett, mivel egyedül, azaz egy olyan hely van, ahol nyikorog is valami.
Először nagyon berezeltem, hogy mi lehet az, avagy ki, de mikor meghallottam Eleanor csilingelő nevetését, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről, kifújtam az eddig bent tartott levegőt.
- Te mióta vagy itt? – kérdeztem rá, mikor letette a telefont.
- Ó – kapott a szája elé – Én… a hátsó ajtón jöttem be, mert elől tele volt rajongóval a hely, remélem nem baj, hogy beengedtem magam.
- Nem, dehogyis, csak meglepődtem, illetve megijedtem, nem értettem ki, és hogyan jutott be – zavartan nevettem fel; én sem lehetek ennyire eszement. Már hogy jött volna be valaki, mikor a hátsó kapu is zárva van, és csak a lányoknak, és a fiúknak van kulcsa…
- Most hívott Louis, hogy jöjjek ide, és segítsek neked előkészülni.
- Aha, és még is miben? – kérdőn vontam fel a szemöldököm, nem értettem semmit.
- Gondolom, éhesek lesznek, és mindketten tudjuk, hogy nem remekelsz a konyhában. De úgy döntöttem, most nem is itt fogunk főzni!
- Hát akkor mit akarsz? – kínosan felnevettem, miközben a hajamba túrtam. Tényleg nem értettem, hogy mit szeretne.
- Rendezhetnénk, egy kerti-partit. Egyszerű, még is mindenki szereti – hosszasan bíbelődtem az ötleten, végül beadtam a derekam, s neki láttunk az előkészületeknek.
Megegyeztünk abban, hogy amíg Ő bent téb-lábol, és előkészíti az ételeket, én feldíszítem a kertet. Imádok tervezni, minden szabad időm erre „pazarlom”, már ha lehet így mondani.
A közelebb lévő fák ágaira lampionokat aggattam, amikben gyertya helyezkedett el, csak is arra várva, hogy valaki meggyújtsa őket, s különböző színekben pompázzanak. Hirtelen más nem jutott eszembe, így még mindig gondolkodva ugyan, de elindultam hátra a garázsba, ki hozni az asztalt – vagy lehet, hogy asztalokat – valamint a székeket. Miután nagy nehezen kicipekedtem, leaggattam mindent mindenhonnan, és egy újabb, sokkal szebb, s praktikusabbnak bizonyuló díszítésnek álltam neki.
Bár már kezdett sötétedni, nem zavartattam magam, dudorásztam, díszítgettem, ahogy az ki lett „szabva” nekem. Jó ötlet volt rám bízni a külsőteret, mert biztos vagyok benne, hogy a konyhában balul sült volna minden el, azt pedig semmiféleképpen nem szerettem volna.

Egy jó két és fél óra alatt, elmondhattam azt, hogy kitettem magamért, mert a kert, ahogy kinézett nagyon jól sikerült. Kevés az olyan alkalom, mikor megdicsérem magam, és most ez megtörtént. Mint a filmekben, mikor valami hosszú dolognak a végére ér a szereplő, összecsapdostam a kezeim, ezzel eltűntetve onnan a nem létező port, csípőre tettem a kezem, és még egyszer végig mértem mindent.
Nagy mosollyal az arcomon haladtam befelé, mikor a tévé előtt megpillantottam Eleanor-t.
- Végeztél is?
- Jaj, Lisa – kapott a szívéhez hirtelen – Úgy megijedtem, te lány.
- Sajnálom – halkan elkuncogtam magam, s ő is így tett.
- Gyere, öltözzünk át – kikapcsolta a készüléket, majd maga után húzva, fellépdeltünk az emeletre – Nézzük csak… mi legyen?! – tette fel inkább magának a kérdést, mint sem nekem.
- Figyelj… ne vigyük annyira túlzásba a dolgokat, ezt csak egy kerti-parti – emlékeztettem a dolgokra, mikor egy lila, térd fölé érő ruhával szemezgetett.
- Igen, persze, tudom – furcsa arcokat vágva keresgélt a ruhák közt, s mikor megtalálta, amit keresett, kuncogva, nagy mosollyal az arcán fordult felém, és mutatta meg – Ezt magamnak gondoltam, de neked is mindjárt keresünk valamit – kacsintott rám.
Egy egyszerű, barackos színű egybe részes ruha volt, egy nyári kis cipővel, valamint karkötővel, nagyon stílusos volt, s biztos vagyok benne, hogy gyönyörű lesz, mint mindig – Remélem, ez megfelel neked – kíváncsi tekintettel fordult felém, s mikor elém tárult a ruha, nem hittem el, amit látok. Mióta van nekem ilyenem, vagy csak ehhez hasonlóm is?! Leterítette az ágyra, így a kék színű ruha elterült rajta, szinte virított a paplanon – Hozzá, pedig ezt a cipőt ajánlanám – elkuncogta magát, mire kérdőn néztem rá, és csak leintett.
- Ezt meg honnan szetted?
- A szekrényedből?
- Ja, hogy nekem ilyenem is van – nevettem el magam végleg – Jó tudni. Viszont nekem nem kell smink. Mármint annyira sok. Szóval csak alapozó, meg szempilla spirál, esetleg pirosító, meg szájfény, meg talán púder. Azt meg magamnak is meg tudom csinálni.
- Rendben, akkor álljunk neki készülődni!

Hangulatos zene ment, miközben pakoltuk ki az ételeket, italokat a kertbe, s mikor vendég érkezett, El sosem engedte, hogy én nyissak ajtót, elmondása szerint, ilyen magas sarkúban ne szaladgáljak ki-be.
- Te rendezted be, mi? – villámcsapásként ért a dolog, mikor meghallottam a bátyám hangját.
- Beau? Te? Itt? És…
- Igen, mi is itt vagyunk – nevetett fel Jai, mellette Luke.
- Nehogy azt hidd, mi nem jöttünk el – kacsintott rám Daniel, és James.
- De… - szerettem volna sok mindent kérdezni, többek között, hogy mit keresnek itt, miért jöttek, de nem tudtam, nem voltam rá képes.
- Oh, újabb vendégek – kacagta el magát Eleanor, s már el is tűnt.
- Nem is örülsz nekünk? – vágott egy aranyos, kis macira hasonlító fejet Jai, amin muszáj volt nevetnem.
- Már hogyne örülnék nektek, fiúk? De mi ez az egész?
- Idővel megtudod, mondjuk, még csodálom, hogy nem jöttél rá – szokásos Beau… semmit nem mondd el, csak sejtelmesen beszél. Néha kikészít vele. Néha? Mindig!
- Mennyi vendéget várunk még? – sóhajtottam fel, ahogy végig néztem a tömegen.
- Hát… még a pasijaid, és nem tudom.
- Luke, milyen pasijaim? Egy van, az sincs még itt.
- Kérlek, ne nevettess! – nevette el magát. Ő már csak ilyen.
Újabb egy óra telt el, mikor újból megszólalt a csengő, és már nagyon reméltem, hogy a srácok jöttek meg. Mikor Eleanor egyedül tért vissza, kérdőn néztem rá, így az előkészített mikrofonok egykéhez lépett, s beleszólt.
- Köszöntünk mindenkit, aki eljött ma erre a kis kerti-parti féleségre! – várt egy kicsit, míg tapsolnak, majd folytatta – Java részt, mindenki tudja, miért gyűltünk ma itt össze, és hogy leplezzük egy kicsit ezt az egészet, csak a szülinapos nem tudja, miért is van ez az egész banzáj megrendezve, igaz Lisa Brooks? – nevetve pillantott rám, mire a mellettem elhelyezkedő fiú bagázs felujjongott. Szóhoz nem jutottam… mi az, hogy elfelejtem a saját születésnapi bulimat? – Ne aggódj szívem legalább jó lett a díszítés és örülj ez biztosan megfelel az ízlésednek – erre minden jelenlévő felnevetett, ugyan is nagyon jól tudják, milyen vagyok: válogatós – Csak, hogy ne szaporítsam tovább a szót, következzék a már oly’ jól ismert banda, a „színpadon” a One Direction! – ezzel el is jött a mikrofontól. A fiúk, végre valahára megjelentek, így még nagyobb taps vette kezdetét. Időközben kiszúrtam a srácok családtagjait, ami még inkább meglepett. Mi lesz itt, most komolyan?
Játszottak pár számot, köztük volt, a Kiss You, What Makes You Beautiful, One Thing, Last First Kiss valamint a Summer Love. A végén elegendő tapsot kaptak, sőt, talán még sokat is, s mikor már készültem arra, hogy megölelem őket sorban, Ő még fent maradt.
- Hát… sziasztok – nevetett a mikrofonba zavartan, szemeivel engem keresett – Innen, a színpadról is nagyon boldog születésnapot én kicsi Lisa-m, aki már nem is olyan kicsi, de ez most jól hangzott – elfojtott egy mosolyt, majd folytatta – Fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit szoktak mondani, de én, arra kérlek, gyere fel mellém. – látszott rajta, hogy zavarban van, egy kisebb pírt is felvett az arca. Kettényílt a tömeg, így köztük sétáltam egészen addig, míg fel nem értem mellé – Először is, el kell, mondjam, gyönyörű vagy, mint mindig, másodszor, pedig egy számomra nagyon fontos döntés elé állítalak – mély levegőt vett, és mintha könnyfátyol borítottam volna szemeit, pislogott párat, majd a zakó zsebébe nyúlt. Apropó, el kell, mondjam, mindegyik fú zakóban feszített, és igazán elegánsan néztek ki, egy ilyen partihoz képest. – Sokat őrlődtem a kérdésen, szerettem volna egészen Karácsonyig húzni, de eldöntöttem, most kell megkérdeznem. Igaz, voltak veszekedéseink, szép pillanataink, és a kettő együtt is volt már, de még mindig együtt vagyunk. A bátyáddal majdnem verekedtünk, de akkor is közénk álltál, és megfékeztél bennünket, amiért szerintem mindketten rettentően hálásak vagyunk neked! – a közönséggel együtt felnevettünk, és csak akkor vettem észre, hogy már alig látok, de a könnyeim még nem mutatták meg kilétüket – Sok mindenre tanítottál, megmutattad milyen, mikor az ember igazán szerelmes, mikor mindent megtenne a másikért, csak hogy biztonságban tudja, hogy boldognak lássa. Gyönyörű egy évet köszönhetek neked. Szokták hangoztatni, hogy a mai fiatalok sok meggondolatlan dolgot tesznek, ám, én ennek ellenére is eldöntöttem magamban mindent. És bár már előre terveztem a kettőnk jövőjét, nem vagyok benne biztos, hogy meg is valósul majd, de egy biztos. Mindig is szeretni foglak. Mert már akkor szerettelek, mikor megláttalak. Elizabeth Amy Brooks, hozzám jönnél feleségül? – szemei könnybe lábadtak, miközben letérdelt elém, s a kis dobozt kinyitotta.
Remény csillogott szemeiben, szerelem, törődés… minden. Minden irántam érzett gondolat, érzelem a szemében tükröződött. Automatikusan peregtek le előttem az emlékek, a legrosszabbtól kezdve, a legjobbig. Mosolyom egyre csak szélesedett, s mikor egy halk torokköszörülést hallottam, szembe találtam magam az Ő kétségbeesett tekintetével. Könnyeim csak úgy peregtek le az arcomon, a szín tiszta boldogságtól. Féltem, ha megszólalok, remegni fog a hangom, vagy, hogy egyáltalán meg tudok-e szólalni… na, ez egy frappáns kérdés. Viszont Miatta, csak is Miatta, erőt vettem magamon, remegő kezeim óvatosan vezettem el kezéig, s az Övé is ugyan úgy remegett, akárcsak az enyém. Ha eddig, kétségbeesett tekintettel meredt rám, akkor az előbbi pár percben hogyan?! Megfogalmazhatatlan volt, amikor úgy láttam. Annyira elveszettnek, magatehetetlennek olyan… mint egy kisgyerek, mikor ott hagyják a játszótéren, és nem talál haza.
Most már ténylegesen elhessegettem a gondolatokat, s az egyre közelebb kerülő barátom – vagy kitudja, vőlegényem – szemeibe bámultam, mint ahogy az elmúlt öt-tíz percben tettem.
- Igen, hozzád megyek feleségül, Harold Edward Styles! – ha eddig sírtam, és zokogtam, akkor most már bömböltem. Meg sem várva, míg felhúzza az ujjamra a gyűrűt, a nyakába vetettem magam, és csak öleltem.
A közönség – ha mondhatjuk úgy – felmorajlott; füttyögtek, tapsoltak, és különböző szavakat (…) ordibáltak. Remegve öleltem továbbá is magamhoz Őt, nem volt erőm elengedni. Belé kapaszkodtam. Ha nem lett volna ott, biztos vagyok benne, hogy összeesek.
- Jól van – végig simított a hátamon, de éreztem, ahogy Ő is elérzékenyült – Shh – alapjában véve, nem hatódtam meg volna ennyire, mint most, de az érzés, hogy szerelmet vallott nekem, megkérte a kezem és pluszba úgy szervezett (szerveztek) meg mindent hogy semmiről nem tudtam… kétségkívüli módon felbecsülhetetlen érzés. Kissé elolt magától, elővett egy zsebkendőt, majd letörölte a könnyeim, azzal együtt pedig a szemfestéket – Még így is olyan gyönyörű vagy, kicsim – hol a hajamat igazgatta, hol az arcomat simogatta, mikor elnevette magát – Most már az enyém vagy, és ez így is marad! – hatalmas vigyorra húzódtak ajkai, mikor felhúzta rám a gyűrűt, majd újra szemeimbe nézett. Karjait derekam köré fonta, s édes ajkait, amik most a könnyei által sósabbnak bizonyultak enyémekre tapasztotta. Lassan, de olyan érzékien csókolt, hogy teljesen elveszítettem a fejem. Csak is Rá koncentráltam, így a hangos tapsviharból sem észleltem nagyon sok mindent.

Egy hosszas gratuláció után – ami alatt érteni kell minden vendéget… - neki láttak enni, a mi esetünkben felavatni a táncparkettet. Louis és Eleanor is csatlakozott hozzánk, s így tovább a többiek. Épp’ jött volna, az egyik kedvenc számom, mikor a zene hirtelen elhalkult, s helyette Zayn vette át a terepet.
- Csak is a mai újdonsült kis párosunk részére, egy lassabb zene következzen – láthatóan ránk kacsintott, majd beindított egy lassabb, sokkal lassabb zenét.
- Szabad egy táncra? – hajolt meg előttem a vőlegényem – milyen furcsa ezt így mondani – mire biccentettem egyet.
- Akár többre is – elmosolyodtam, mikor magához húzott.  Fejem a vállára hajtottam, s bár nem szerettem volna több könnyet ejteni, még is sikerült – Nagyon szeretlek.
- Én is szeretlek kicsim, mindennél, és mindenkinél jobban – igaz, hogy nem mondta a szemembe, de tudtam, hogy őszintén mondja.

Sosem hittem, hogy egyszer megtalálom a nagy Ő-t, de ez az állításom is befuccsolt, ugyan is megtaláltam életem szerelmét, akivel jelenleg itt táncolok, a saját születésnapi partimon, amit nem mellesleg elfelejtettem. Összegezve, ez életem legeslegjobb napja, és születésnapja, mert olyan emberek vesznek körül, akiket szeretek, és viszont szeretnek, de ami a legfontosabb, itt van velem az a személy – is – aki fenekestül felfordította az életem, és elfogadott olyannak, amilyen vagyok! 

Becca

Fáj, minden egyes perc fáj amióta egyedül maradtam. Nélküle. Soha nem kapom vissza. Elment.

-          Anya. Figyelsz rám.? – kérdezte édes hangon egyetlen kislányom.

-          Persze kicsim. Mondjad.

-          Nézd megtaláltam apu képét. Hasonlítok rá.? Mert a hajunk ugyanolyan. – mutatott egy képet Niall-ről. Az egyetlen emberről, akit valaha is szerettem.

-          Látom. Nagyon hasonlítasz rá. Mindenbe. Annyit eszel, mint amennyit Ő szokott. Ugyanolyan makacs, vagy mint Ő. És ugyanolyan szeretnivaló vagy. Le sem tagadhatna, ha itt lenne.

-          És anyu most hol van.? – kérdezte vékony hangján. Nem, most még nem megy. Nem tehetem meg ezt vele. Nem mondom el.

-          Menny fel a szobádba és aludj jó.? Később megbeszéljük. – küldtem szobájába.

Mióta Niall elment minden a fejetetejére állt. Mikor meghalt csak magamat hibáztattam. Hiszen minden az én hibámból történt. Nem hallgattam meg. Elmentem. Ő jött utánam. Nem sejtettem mi lesz a következménye.

-          Nem Niall nem érdekel. Hagyj már békén. Mindig ez van. És mi lesz akkor, amikor már Stella is itt lesz.? Hmm.?? Mi fog változni.? Semmi.  – ordítottam az arcába.

-          Kicsim. Nézz rám. Nem történt semmi. Az újságírók találták ki. Értsd meg. Szeretlek. – suttogta halkan és sírástól meggyötörten. Fájt. Fájt így látni. Már akkor sem hittem el csak kellett az indok hogy elmehessek. Nem kellettem neki én. És tessék Ő hagyott itt. Örökre.

Miközben visszagondoltam ezekre az emlékekre kiszökött pár csepp könny. Észre sem vettem, hogy közben a fiúk megjöttek. Leültek velem szemben. Néztek. Nem mertek megszólalni. Rajtam volt a sor.

-          Miért én.? Miért.? – zokogtam.

-          Shh. Leah nyugodj meg. Nézz rám. Kérlek. – nyugtatott Liam. Ő volt a legjobb viszonyban Niall-el.

-          Igen.? Mondd miért.?

-          Mondok valamit. Tudod, szerelem voltál neki első látásra. Mikor rólad beszélt, óva intettem. Azt mondtam, hogy nehéz lenne, hogy lehetetlenség. Azt tanácsoltam, hogy hagyja, és tudod mit mondott? Nem hagy ki valamit, ami remek lehet, csak mert egyszerre nehéz is. Ha rám hallgatott volna, a legcsodásabb dolgot hagyta volna ki. És ezért a mai napig szidom magam, hogy ilyet mondtam neki. TE VOLTÁL a LEGCSODÁLATOSABB DOLOG AZ Ő ÉLETÉBEN. Ezt ne feledd. – felállt és ki ment az udvarra.

-          Szeretem. Még mindig. – szipogtam. – Fiúk vigyáztok Stellára.? Kimegyek a régi helyünkre és a temetőbe is.

-          Menjél csak. Elleszünk vele.

Mikor kiértem a temetőbe a megszokott útvonalat tettem meg. Amit lassan 2 éve megteszek minden héten 4—szer. Nem tudom elengedni. Nem vagyok felkészülve rá. A fejembe nem a veszekedés van, hanem az utolsó randevúnk. Ami tökéletesebb nem is lehetett volna. De mintha megérezte volna azt, hogy neki hamarosan lejár itt az ideje.

-          Leah. Figyelj rám. Ha én nem leszek…

-          Ugyan már te bolond Örökké itt leszel. Legalábbis addig, amíg én. Ne beszélj ilyen butaságokat.

-          De nem. Ha nem leszek, akkor arra kérlek, hogy légy boldog egy másik férfi oldalán. Hogy Stella ne nőljön fel apa nélkül. Jó.? – kérlelt könnyes szemmel.

-          Ugyan szívem. De ha ez a kérésed, akkor megteszem. – már akkor rossz volt belegondolni. De átélni még szörnyűbb. Nem akarok nélküle élni. Csak Stella miatt vagyok most itt. Nélküle már nem is tudom, hol lennék.

Odaértem. Ahhoz a sírhoz, amit majdnem mindennap meglátogatok. Aki a mindent jelentette számomra.  Leültem a sír szélére. Néztem egy ideig a feliratot.

Niall James Horan

1993-2023

Forever Young.

Csak bámultam. Nem fogtam még mindig fel, hogy nincs többé. Nem bújhatok hozzá reggel, ha nincs kedvem kiszállni az ágyból. Nem csókolhatom meg. Nem beszél hozzám azzal az aranyos akcentussal. Nincs a közelemben. Elment.

-          Hiányzol. Hiányzik a hangod. A nevetésed. Az érzés, ahogy átölelsz. Ahogy megcsókolsz. Hiányzol az életemből, hiába is próbálom elhitetni magammal, hogy nem így van. De elhagytál. Miért.? Szükségem lett volna rád. Mindenkinek szüksége lett volna rád. Utállak. Érted.? Elhagytál. Pedig megígérted, hogy nem teszed. Akkor hova a nagy ígéret.?

Felálltam. Ki sétáltam a temetőből egyenesen a parkig meg sem álltam. Ott leültem a padunkra. mindig oda mentünk. itt történt meg az első csók. Az első vitánk. Az első kibékülés. Minden. Itt ígérte, meg, hogy soha de soha nem hagy itt. Nem tartotta be.

-          Leah. Nem hagytalak magadra. Mindig veled leszek ameddig szükséged lesz rám. Látod, milyen szép gyerekünk van.? Olyan szép akár te. Tökéletes. – éreztem, hogy ezt mondaná, de nem tudom felfogni.

-          Elhagytál. Akkor is. Megígérted. – mormoltam magamnak.

Éreztem a lágy szellőt, ami gyengéden a hajamba kap. Megéreztem Niall parfümjének illatát, amit még tőlem kapott születésnapjára. Egy gyengéd kéz érintette arcomat. Nem volt ott senki, de mégis ott volt mindenem. Csak álltam és vártam a csodára. Ami nem jött. De mégis olyan volt mintha mindenem ott lett volna velem akkor. De hamarosan eljön az a nap, amikor már nem fogok emlékezni pontos vonásaira, arra a vadító illatra, amit ő árasztott.

-          Azt mondtad, aki feladja az vesztes. Én nem adtam fel mégis vesztesnek érzem magam. –zokogtam bele a nagy csendbe és ott akkor valami még egyszer eltört bennem. Örökre.

Gréta

Az életem Niall Horan-ként

2013. április-május

Egy újabb koncert várt rám, és a barátaimra. Mostanában nem vagyok valami jó passzban, az okát viszont csak én tudom. Nem beszéltem még erről senkinek, valószínűleg nem is fogok. Egy ideje már gyötör a tudat, hogy miket elhalasztottam az élettől. Jó életem van, nem azt mondom, hogy nincs, de egy idő után már ez nem elég. Ez a fényűző élet, a lányok, akik kielégítenek minket, és minden apróság. Már nem volt több,mint másfél éve egy komoly kapcsolatom, eddig nem bántam, most már kezdem. Lehet most már késő, de mindent megbántam, amit sok lánnyal tettem.
Ezt az egészet, a régi barátaim, a családom és minden, aki a régi Niallt akarja visszakapni. Nem értik meg, hogy nem megváltoztam, csupán felnőttem. Még anya sem úgy tekint rám, ahogy régen. Nem tudom miért, lehet, sosem kapok rá választ. A bandából már mindenki boldog. Még Harry is megkomolyodott, mert állítólag megtalálta az igazit. A lány neve Camila. Egy nagyon széplány. És nem modell, sem énekes. Egy egyszerű lány, egy kisvárosból. Aki az álmait követte és Harry rátalált.
Louis Eleanorral van, még mindig, az ő szerelmük örökéletű, mert eddig túlélt mindent. Egyszer szakítottak, de aztán rájöttek, hogy nem bírják egymás nélkül. Liám Daniellel van, már több mint öt éve. Zayn pedig Perriet vette el. Igen, ők már túlestek azon a bizonyos igenen. Egyedül én állok itt, nemhogy feleség, de barátnő nélkül. Az igazság pedig az, hogy teljes szívemből beleszerettem egy lányba. Mindenemet neki adnám, de valahogy eddig nem jött össze semmi sem az életemben. Már mindenki azt hiszi, hogy a fiúkat szeretem, mert nincs senkim, pedig ha tudnák, hogy miket átéltem én, akkor biztos meggondolnák, mit mondanak.
Ez a lány egy kedves, még is ijesztő. Nem rossz értelemben, csak még is. Lehet épp ezért szerettem bele. Sötétbarna haja a háta közepéig ér. Smaragdzöld szemei fénylenek, ha belenézek. Még nem éreztem hasonlót egy lánnyal kapcsolatban sem. Ő teljesen más. Nem kedves, sem aranyos. Nem szereti, ha a haját piszkálják, nem szereti, ha ölelgetik. Én még is megláttam benne valamit, és megszerettem. Van pár tetoválása, piercingje, nem egy átlagos. Nem szereti a rózsaszínt, sem a lányos dolgokat. A körme mindig feketére van kifestve, és elég hosszú szokott lenni. De én tudom, hogy ez számára csak egy maszk, mert valamit el akar felejteni. Idősebb, mint én, egy évvel. De a kor nálam nem számít, mert ha szeretem, kell nekem, és birtokolni akarom. Valami történhetett vele az életbe, de nem tudom, hogy mi. Valami, ami ilyenné tette, ami teljesen megváltoztatta.
Gondolataimból a közönség szakított ki. Nagyon hangos kiabálásba kezdenek még mai napig, ugyanúgy, mint ezelőtt pár évvel. Az igazi rajongók mindig velünk maradtak, és velünk is fognak. A lány most is itt ül a közönség soraiban, hisz Daniellé húga. A neve Devonne. Nagyon megkedveltem, és ezzel ő is így van. Megtettem a kezdő lépést már több mint egy hónapja. Elmentem vele egy nem mindennapi randevúra, ami persze, hogy elég rossz dologgal végződött. Megfektettem, és elrontottam mindent. Elég rossz állapotban voltunk mindketten, és nem ellenkezett. Már bánom, hisz nagyon közel engedtem magam hozzá. Már mindent megbántam, de az időt visszafordítani nem tudom, így kénytelen leszek valahogy megenyhíteni.
Daniellet ha kérdezem, miért ilyen a testvére nem válaszol, nem mond semmit. Akkor, hogy kerüljek hozzá közelebb? 
- Niall. Gyere! Megyünk. – ragadta meg a kezem Harry, hogy ideje fellépni a színpadra és meghódítani a közönség szívét.
Sikerült, hisz mindig sikerül. A koncertek előtt még mai napig ugyanúgy izgulok, mint az első x-faktor fellépésünk előtt. De most valami más, hisz van kinek énekelnek, úgy igazán. Eddig a ’lányainknak’ énekeltem, de most már a lánynak zenélek.
A koncert végén mindenki üvöltött, a konfetti ránk zúdult, minden színes. Mindenki boldog, kivéve engem. Mert egy viszonzatlan szerelem van a hátamon. Amit nem bírok cipelni, hisz nagyon megterhelő.
A koncert utáni buliban sem vettem részt, mert más terveim voltak. Nem tudom milyen tervek de voltak.
Az öltözőbe már mindenki készülődött, ahogy én is, és egyszerre lépett be minden lány. A fiúk barátnői, illetve Zayn felesége. Perrie egy ideig szünetelteti a Little Mix-et, hisz terhes lett. Egy gyönyörű kislányt vár. Zayn apa lesz.
Minden lány a partneréhez ment és adtak nekik egy csókot, ölelést. Devonne megállt az ajtóban, és nem jött beljebb. Fél tőlem? Vagy csak látni sem akar?
- Dev. Nem jössz be? –kérdezte Liam a szerelmemet. Megrázta a fejét, és kiment teljesen a helyiségből, mire egy határozott mozdulattal magamra kaptam a nadrágom és utána szaladtam, az ajtót pedig egy nagy csapódás kíséretében becsaptam. A többiek kiáltottak egy ’Niall’-t, hogy miért csapdosom az ajtót, de ez érdekelt legkevésbé.
- Állj már meg! – kiáltottam utána, mikor a hátsó ajtón akart elmenni előlem.
- Miért nem hagysz már békén? Mi? – kiabált rám, pedig tudtam, hogy nem komoly amit mondd.
- Miért távolodtál el így tőlem? – ráztam a fejem hitetlenkedve.
- Niall. A kurva életbe már.. – ezzel el is illant volna, de megragadtam a csuklóját és egy határozott mozdulattal megcsókoltam. A csók nem volt erőszakos, gyengéd volt és szenvedélyes. Nem akartam őt elveszíteni, mert szükségünk lett volna egymásra már hosszú ideje.
Visszacsókolt, ő is ugyanúgy élvezte a pillanatot, mint én. De mikor egy nagy ütés érte az arcomat, rájöttem, hogy valamiért még sem. A pici keze elég nagyot csattant a bal felemen. De csak megmosolyogtatott, hisz próbált erős lenni, de nem jött neki össze.
- Most miért nevetsz? – lepődött meg, és az egyik kezét a csípőjére helyezte.
- Tudom, hogy élvezted. Miért nem akarsz engem? – léptem hozzá egy lépéssel közelebb. Alig volt köztünk pár milliméter távolság.
- Mert..- nézte a cipőmet, majd rám emelte tekintetét. – Nem merlek szeretni Niall. – a kijelentésére megtorpantam. Ilyet még lány sosem mondott. Mondtak olyat, hogy nagy a fejem, meg a legextrémebb az volt, hogy nagy a lábam. De nem mondtak még ilyet, hogy ’nem mer’. Ez még is mi a fenét jelentett?
- Mi? – hitetlenkedtem.
- Bármikor megbántasz, bármikor elveszíthetlek. Nem élek át még egyszer egy csalódást. – a kijelentésén elgondolkoztam, és rájöttem miért ilyen. Valaki megbántotta, és nem lépett még túl rajta. De ki lehetett az a személy aki ennyire a padlóra küldte?
- De én sosem tennék veled semmi ilyet.
- Ja nem. – láttam, hogy egy könnycsepp van a szemeiben, de nem jött ki belőle semmi.
Megértettem, hogy miért ilyen. És segíteni akartam neki mindenben.
- De szeretlek. Az nem számít semmit? – már háttal állt nekem, és menni készült, de megfordult.
- Én is. – mondta és most kijött az a könnycsepp a szemén. De elment. Nem fordult vissza. Lerogytam a földre és bámultam magam elé.
- Niall? Mit csináltál? Hol van Dev? – jött hozzám Danielle.
- Elment. – ezen a ponton már sírtam. Nem sírtam még lány után, de rá nagy szükségem lett volna.
Danielle elővette a telefonját, és tárcsázott, a telefon kicsengett, de nem vette fel senki.

Azóta nem láttam Devonne-t. Azóta eltelt már három hét. Hiányzott, már csak az, hogy lássam.
A szobámba feküdtem, és a tévét bámultam, mikor valaki csengetett és ajtót nyitottam neki.
- Szia Niall. –köszönt sokkal vékonyabb, lányosabb hangon. – Beszélnünk kell.
- Gyere be. – alig bírtam válaszolni, nem hittem a szememnek. Eljött, ami azt jelentette, hogy érez irántam valamit.
Csak az arcát fürkésztem, mert olyan szép volt. Annyira belehabarodtam, hogy az leírhatatlan.
Leült a kanapéra, mert már sokszor járt itt. Nagyon sokat beszélgettünk itt, csak mi ketten. Mielőtt elhívtam volna randizni, és hát elcsesztem az egészet.
- Niall. –kezdte mondandóját. – Tudod, hogy őrjítően beléd szerettem, ezt nem tudom tagadni, de nem tudlak szeretni. Egyszerűen nem megy, mert valami meggátolja. – magyarázta, én meg sóhajtgattam elég nagyokat.
Már nem is értettem mit beszél, nem hallottam, mert elvesztem csilingelő hangjában. Közelebb húzódtam hozzá. Megcsókoltam, és most sem húzódott el tőlem, tudtam, hogy ő is ugyan úgy akar engem, mint én őt.
- Szeretlek. Nem bírom nélküled. Mit tegyek még, hogy megértsd? – húzódtam el most én tőle, de csak egy pillanatra.
Nem szólt semmit, csak csókolt tovább, valami megváltozott benne. Megváltozott ő?! Nem tudom az ilyen bonyolult kérdésekre a választ.
- Légy a barátnőm. Kérlek. – csuktam le a pilláimat, és kívántam, mondja már, ki, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok.
- Nem zavar, hogy most akartalak kiverni a fejemből? – megráztam a fejem.
- Nem jöttél volna ide. – válaszoltam és egy enyhe mosoly volt az arcomon.
Egyetértően bólintott, majd most ő csókolt meg. Éreztem, hogy nem fogom őt innentől kezdve elengedni. Ő az enyém, és az is marad.


2021. május

Mikor Dev megadta magát, és rábólintott, hogy megpróbálja velem, a hasamban a pillangókat nem lehetett kiűzni. Most itt ülök a gyerekeim előtt. Akik immár hat és négy évesek. Mesélem nekik, hogy milyen nehéz volt az életem ezelőtt tíz évvel. A banda nem oszlott fel, ugyan úgy megy minden, mint régen, csak már nem vagyunk azok a rossz bolondok a színpadon, sokkal rosszabbak vagyunk. Az arcomat borosta díszíti. Már nem vagyok az aki régen, egy izgága kis majom, aki csak magával foglalkozik. Már nem vagyok az a Niall aki régen. De ő még mindig szeret, akár, hogy le akarta tagadni. Nem sikerült neki. Anyáék is megbékéltek a tudattal, hogy a kisfiúk nagyfiú lett, és nagyon imádja az unokáit. Nem tudna nélkülük élni. Emily nagyon sokat van Írországban, nem hiába ő az idősebb gyerek, és nagyon szereti a mamáját.  Már lassan többet van ott, mint itthon. De én ennek nagyon örülök, hisz imádom őket.
A kisfiam pedig itthon van mindig és boldogít minket.
A banda többi tagja is nagyon boldog. Harry Camillaval maradt, nincs még gyerekük, de már eljegyezték egymást. Ők nem siették el az biztos. Még ők gyerekek, és élik a világukat. Louis Eleanorral él, nem házasodtak össze, de született egy kisfiúk, az ifjabb Louis. Ugyan olyan őrölt, mint az apja.
Liam és Danielle is összeházasodtak akár csak mi. Nekik három gyerekük lett, a hétéves Nicole és az ikrek, Lorie és Lola. Úgyhogy Liam sok nővel él együtt az biztos.
-  Héj, min gondolkozol? – ült mellém a kanapéra Devonne.
- Az életem. – válaszoltam, mire csak megpuszilta a homlokom, és eltűnt a konyhába. Azért nem változtam meg teljesen, enni még mindig szeretek. 

Zoé

Szerelmesnek lenni jó, ha viszonozzák

Szerelmesnek lenni jó. Állítják ezt sokan, de azt soha sem teszik hozzá, ha viszonozzák.

Borzasztó érzés valakit úgy szeretni, hogy tudod ez csak egy álom marad. Egy álom mely közelinek tűnik és ugyanakkor távolinak is. Hihetetlen miket tud kiváltani belőled, a tudta nélkül. Egy apró gesztus, egy mosoly vagy néhány szó, amit kiejt a száján neked címezve. Mikor reményt ad néhány tettével, különlegesnek érzed magad miatta, de aztán arcon csap a rideg valóság és rá jössz ezek a dolgok nem mások, mint a többi. Boldogság járja át a tested, mikor nevetni hallod, esetleg düh, mikor szomorúnak látod.

Emlékszem, a nagyszüleim mindig azt mondogatták kiskoromban, hogy ne keressem a miérteket, minden okkal történik. Mostanában viszont minden kérdésem miért-el kezdődik. Nem tudom hova tenni a dolgokat, összezavarodottnak érzem magam és a mindig mosolygós énem, aki próbálta megkeresni mindennek a pozitív oldalát, átváltozott egy élő zombivá, ki nem tud teljes szívéből nevetni és csak a keserű mosoly van az arcán. Mondhatni 360° fordulatot vettem mióta ismerem azt a bizonyos személyt. Megváltoztatta az életemet, de egy percig sem bántam meg, hogy így történt.

Nem bántam meg, hogy az unokanővéremnél kerestem menedéket, a szürke hétköznapok árnyékától. Egészen Londonig utaztam a boldogságom kergetve, Lou Teasdale-hoz, ki mindig meg tudott nevettetni, miden gondot elűzött sebperc alatt puszta jelenlétével. Szinte testvéremnek tekintettem, sok időt töltöttünk együtt, míg nem egy igen kecsegtető ajánlatot kapott. Körbeutazva a világot, vőlegényével, mint a híres One Direction sminkese, fodrásza. Ellenállhatatlan, az biztos. Önző módon persze egyből elleneztem, de én magam is tudtam ez kihagyhatatlan.
Nem volt az igazi nélküle, ezért jutottam arra a döntésre, ha ő elment, én megyek utána. Számoltam a napokat a nyári szünetig, délutánonként dolgoztam egy kis kávézóban, a jegyre valóért. Mindent megtettem, hogy minden olyan legyen mint régen.
Azt hittem, hogyha utána utazom újra a régiek lehetünk. Nagyot tévedtem. Lou teljesen elfoglalt volt, vagy ha éppen semmi dolga nem volt, akkor a kislányával foglalkozott, ki időközben megszületett. Tény és való imádnivaló egy teremtmény, de akkor is fura volt. Lou felnőtt. A korkülönbség mindig is ott volt közöttünk, de rossz volt, hogy nem az az őrült tini csaj, aki volt. A fiúkkal jól kijöttem, mind kedvesek voltak velem és tényleg jó fejek. Zayn-nel szorosabb kapocs alakult ki köztünk, egy igazi barátra leltem benne.

De volt egy személy aki igazi bizonytalanságot hagyott maga mögött, ki miatt éjszakákat sírtam át, magamba zárkóztam és igen! Azt hiszem szerelmes lettem ebbe a személybe. Emlékszem az estékre mikor egy bögre kakaó mellett elbeszélgettünk, jókat nevettünk a régi sztorikon, és arra is mikor semmibe vett, ridegen nézett rám, és az adott barátnőjével kiröhögtek.

Iszonyatosan fájt, hogy az az ember kiért mindent megtennék, nem foglalkozik velem. Nem értettem miért volt néha kedves, néha pedig tapló, nem értettem miért változik ilyen gyorsan, nem értettem semmit. És akkor Lou bebizonyította, még mindig ő a világ legjobb unokanővére, velem együtt szenvedett és reménykedett. Lehet, hogy kialakult a saját kis élete és sajnos be kell, hogy lássam nélkülem, ő sem felejt.

És most itt ülök a reptéren, várva a gépem, mely hazavisz, kicsit előbb mint azt terveztem, de mindegy. Ezer és ezer gondolat cikázik a fejemben, hogy mi lesz. Elbúcsúztam Lou-tól, megbeszéltünk mindent és a lelkemre kötötte, hogy ha valami van egyből hívjam. Örülök, hogy nem szakad meg a kapcsolatunk végleg, ő mindig is egy fontos személy lesz az életemben, de sajnos egyszer mind felnövünk. Csak neki mondtam, hogy haza megyek, a tervezettnél jóval előbb, úgy gondoltam a többieket nem tudnám otthagyni, ha látom az arcukat.
Felálltam és összeszedtem a cuccom, mivel megkezdhettük a beszállást a gépbe. Pechemre pont egy éjjeli járatra kaptam jegyet, úgyhogy most hullafáradtan vonszolom magam.
Szemem majd leragadt, nehezemre esett áthelyezni  lábam egyik helyről a másikra, mikor a csomagjaim kiestek kezemből, miközben egy erős kar magához húzott. Hátam a mellkasának ütközött, hallottam szapora levegővételét, miszerint eléggé sietős léptekkel közeledett felém.

- Kérlek, ne hagyj itt.. – mondta elcsukló hangon.

A szemem lehunytam, a szám  mosolyra húzódott, mikor felismertem a tulajdonosát.

Endrody Eszter

The big day

-Hogy nézek ki? -fordulok meg a tükörtől az esküvőszervező, és a barátnőim felé.

-Gyönyörű vagy! -mondja Sarah (ő az esküvőszervezőm).

-Sarah-nak igaza van! Csak úgy tündökölni fogsz! -Maddie (ő a legjobb barátnőm. Természetes, hogy ő itt van velem).

-Köszönöm. Nem is tudom, mi lenne velem nélkületek! -ölelem át őket.

 -Stephanie.

-Igen?

-Pittyeg a telefonod. -odasietek (már amennyire magassarkúban lehet) a táskámhoz, majd megnézem. 1 SMS jött. Louis-tól:

Ahhh! Végre elindultunk! Ti már ott vagytok?!

Feladó: Louiiiiis

Nagyon ideges vagyok. megpróbálok figyelni, de mégis csak ez a nagy nap. Innen már nicns visszaút. Biztos vagyok benne, hogy igen-t fogok mondani, de mi van, ha Harry nem?!

Én is csak nemrég érkeztem.

Szinte azonnal érkezik a válasz:

Nagyon sietünk!! Ahj, neked kellett volna elkésned! Az szerencsét hoz! Felvetted a szerencse-karkötőt, amit Eleanor adott?!

Fealdó: Louiiiiiis

Eleanor adott nekem még a szülinapomra egy úgymond 'barátság karkötőt', amit azóta sem vesz le egyikőnk sem. Ugyanilyenje van Danielle-nek is.

Le nem venném :) Akkor elmenne a szerencsém is, és Eleanor-t is elveszíteném. :DD

Mosolyogva küldöm el. Imádom ezt a hülyét. Iszom egy kis vizet, de a telefonom megint jelez. Boldogan nézem meg, mit válaszolt Louis, de ezt nem ő küldte..

Az SMS Harry mobiljáról érkezett:

Remélem neki jobb hírei vannak.. ha nem érnek ide, én esküszöm sírógörcsöt kapok!

Stephanie.. biztos, hogy akarjuk mi ezt? Készen állunk már? Nem akarok olyat tenni veled, amit később megbánsz. inkább halasszuk el egy megfelelőbb időpontra.. H.xx

Feladó: My life ♥

MICSODA?! LE AKARJA MONDANI?! Nem...nem...nem.. az nem lehet! istenem.. igazam volt: elkapott a sírógörcs. Zokogok.

-Mi az Steph?! -kérdezi Sarah, miközben szorosan tart, nehogy összeessek, de mivel nem válaszolok, kicsit hangosabban szólít meg. -STEPHANIE!!! -még mindig néma vagyok, inkább odamutatom neki a telefonomat.

Miután elolvasta, megkérdezte, hogy válaszolhat-e rá. Bólintottam.

Fél perc múlva hangos pittyegések sorozatára lettem figyelmes, és arra, hogy a vendégsereg próbálja betuszkolni magát a kis terembe, ahol a ruhámat vettem fel.

-Sarah, mit csináltál? -kérdezem könnyezve, suttogva.

-Elküldtem Harry levelét mindenkinek, bele értve Niall-t, Zayn-t, Liamet és Louis-t is. -mondja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

-Írtál hozzá még valamit?!

-Nem.. -mondja a földet pásztázva. Tudom, hogy hazudik.

-SARAH! -kiabálok rá. Már elegem van.

-Oké-oké. -vesz egy nagy levegőt, majd folytatja. -mondtam nekik, hogy menjenek el Harryért, és hozzák ide.

-Miért?!

-Hogy tudjak vele beszélni!

-Sarah.. miért csinálta ezt?! Azt.. azt hittem szeret engem. -kezdek el megint sírni.

-Jaj kicsim, ne butáskodj. -ölel magához. -szeret téged. Csak nem szeretne neked rosszat. Nem biztos benne, hogy te is akarod.

-Már miért ne akarnám?!

-Nem tudom.. de majd beszélek vele.. -nyugtatgat.

                                                                          ***

Fél óra telt el. 10 perc múlva meg kezdődne az esküvő. Mennyi ideig tart amíg ideérnek?! -gondolkodom. Itt ülök a fotelon, szétfolyt sminkkel, széttépdelt rózsacsokorral a kezemben. 

-Stephanie? -szólít meg Maddie. Igen, ő csak most jött vissza, az utolsó simításokat végezte az esküvőn.

-Igen, Mad? -suttogok lehajtott fejjel, szipogva.

-Ti is halljátok az ordibálásokat? -kikerekedik a szemem. És tényleg! Valaki az ablak alól a nevemet kiáltozza. Niall az.

-Stephanie! Gyertek le! -ordibál továbbra is.

-Miért?! -ordítok vissza. jelenleg az élettől is elment a kedvem.

-Itt van Harry is! -oké. Ez jó ok. Látni akarom, mit hoz fel mentségére.

Maddie-vel és Steaphanie-val azonnal lefelé sietünk. Párszor megbotlok a szoknyarészben, de ez sem zavar. Megyek tovább. 

-Stephanie... én... -kezd el magyarázkodni Harry, de nem tudja befejezni. Felpofozom.

-Milyen ember az, aki egy SMS-ben mondja le az esküvőjét, követlenül 1 órával előtte?! -állok meg előtte.

-Meg tudom magyarázni...

-Hallgatlak. -teszem keresztbe a kezeimet.

-Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Nem is tudom, miért küldtem neked azt az üzenetet!

-Miért kéne hinnem neked?!

-Mert szeretlek.. -kezd el ő is könnyezni.

-Én is szeretlek.. de én nem akarok olyan házasságban élni, amiben az egyik fél nem biztos a szerelmében.

-Ígérem, mindig melletted leszek! Csak bocsáss meg!

-Harry... ez nekem nem fog menni... -veszem le az ujjamról a gyűrűt, miközben a földet nézem.

-Kérlek.. ne. -suttog.

-Utálom, hogy ezt kell tennem.

-Akkor ne tedd meg!

-Sajnálom Harry... -megyek ki az ajtón, egyenesen a parkba.

Muszáj gondolkodnom. Ki kell szellőztetnem a fejemet. Egy padra ülök le, mélyeket lélegzem. Oké. Máris jobb. Szeretem, de én ezt nem bírnám. Talán igaza volt.. nem kellett volna összejönnünk. Ő jegyezett el. Erre akkor kellett volna gondolnia.

-Leülhetek? -hallok meg egy hangot a hátam mögül.

-Gyere. -válaszolok közömbösen. Harry leül mellém, majd beáll a kínos csend.

-Szép időnk van, nem? Nincs túl meleg, sem túl hideg. -Jézusom...

-Most komolyan az időjárásról akarunk dumálni? -nevetek fel kínosan. -Elvégre, te itt ülsz szmokingban, én meg a koszos esküvői ruhámban, elfolyt sminkkel. Mi ez, ha nem a sors? Ennek így kellett történnie. Nem kellett volna találkoznunk, akkor ez nem történik meg.

-Nem Stephanie, ez rohadtul nem a sors! -emeli fel a hangját, és amikor észreveszi, hogy kicsit megijedtem, lehalkul. -Nekünk együtt kell lennünk.

-Akkor miért mondtad, hogy nem? -akadok ki én is.

-Mondtam már. Most már jobban vagyok, szeretném, ha összeházasodnánk. -fogja meg az arcomat. Máskor ezért elolvadtam volna, de most nem. NEM! Nem adom meg neki az örömöt. Ha meg is bocsájtok, legalább húzom egy kicsit.

-Én viszont nem akarom. -mondom a legnagyobb hazugságot.

-Mi? -dermed le.

-Hozzád mennék, de most, hogy elmondtad, mit érzel, hogy is mondjam.. el ment a kedvem az egésztől.

-200 ember vár ránk..

-Tudom...

-Steph.. emlékezz arra, hogy milyen boldogok voltunk. Az első közös házunkra. Az első randira, első csókra... az eljegyzésre. -az eljegyzés szóra mindketten mosolyogtunk. Jól emlékszem, amikor Harry a medence mellett akarta a nyaraláson megkérni a kezem. 4x ejtette bele a vízbe.

-Emlékszem.. -kezdek el könnyezni, mire megölel.

-Jó lenne, ha mindent előröl kezdhetnénk.. az eljegyzéstől.. -motyogom a vállába.

-Megtehetjük. -enged el mosolyogva, majd elő vesz egy kis dobozt a zsebéből. A gyűrű. Amit neki dobtam még a templomban. -Stephanie Rox. Hozzám jönnél feleségül. -térdel le.

-Igen. - bólogatok, majd a nyakába ugrok.

-Szeretlek. -suttogja.

-Szeretlek. -suttogom vissza

                                                                        ***

                                                               *a templomban*

-Harry. -a  tiszteletes Harryhez fordul, mire mindenki izgatottabb lesz. -Akarod-e ezt a nőt  hites feleségedül, hogy szent házasságban élj vele Isten rendelése szerint? Szeretni, tisztelni fogod-e, kitartasz-e mellette jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?

Harry mosolyogva néz megállás nélkül a szemembe, csak egy dolgot látok benne: szerelmet.

-Akarom. -mondja ki, továbbra is tartva a szemkontaktust. A szívem hevesebben ver.

-Stephanie. -fordul a tiszteletes immáron felém. -Akarod-e ezt a férfit hites férjedül

hogy szent házasságban élj vele Isten rendelése szerint? Szeretni, tisztelni fogod-e, kitartasz-e mellette jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?

-Akarom. -mondom ki ezúttal én a bűvös szót.

-Csókold meg a menyasszonyt. -néz Harryre.

Harry arca egyre csak közeledik, míg nem ajkaink egy forró, de érzelmes csókban forrnak össze. A közönség tapsol, fütyül. De ez engem nem érdekel, csakis ÉN és Ő vagyunk. Ez a kis kaland csak arra emlékeztet minket, hogy mennyire erős a kapcsolatunk. A csokorral a kezemben, nevetve szaladunk ki a nagy ajtón, be egyenesen a kocsiba.

-Hölgyem. -nyitja ki nekem az ajtót.

-Micsoda Úriember! -ülök be. Majd ő is ugyanezt teszi.

-Örülök, hogy megtettük. -fordul felém, majd sóhajt egyet. -Szeretlek. -néz mélyen a szememben. Már biztos vagyok benne, hogy szeret, és hogy én is szeretem őt.

-Én is szeretlek. -csókolom meg. -Ígérd meg,  hogy soha nem hagysz majd el. -motyogom ajkaiba.

-Ígérem.

 Majd a kocsi elindul. Mi pedig megyünk egy szép, tökéletes jövő felé, amit senki nem ronthat el.  

Elson Nadia

A halál nem válogat. Nincs kegyetlenebb vagy kevésbé kegyetlen halál. Ezért olyan félelmetes. A szokásaid, a korod, a személyiséged, a vagyonod, a szépséged… vagy éppen a szerelmed... mind lényegtelenek a halál színe előtt. A halál azért rettenetes, mert mindezeket elpusztítja és eltiporja.

Shiki.c. film

*Külső szemlélő*

Sötét váróterem egy kórházban ahova csak egy kisebb ablakon szűrődik be fény ami szinte a plafont súrolta. Egy lány ült a félhomályban kisírt szemekkel és karba tett kézzel miközben a nagy csöndet csak az ő szipogása töltött be. Egyedül volt… látszott a testtartásán és az arckifejezésén, hogy itt van valakije akiért akármit megtehet. De ez is csak egy megérzés amiben soha nem lehetünk biztosak. A mellette lévő széken újságkupacok vannak mindegyiken ugyanaz a mosolygós fiú arcképe akiről benne írnak. Néha-néha akaratlanul is az arcképre téved a lány pillantása és akkor fájdalmasan szorítja össze a vékony szemhéjait és úgy szorítja a széke karfáját, hogy teljesen belefehérednek az ujjai. Ha közelebb megyünk láthatjuk, hogy egy ismert ember van a címlapon méghozzá nem más mint Justin Bieber. Sokan ismerhetik, de a napokban nem lehetett sok szerencséje… Akárki elolvashatta, hogy autóbalesetet szenvedett szegény fiú és az állapota válságos bár senki sem tudja, hogy az eset, hogy került nyilvánosságra hiszen nem sokat lehet tudni. A rendőrség is ezen dolgozik egyelőre teljesen eredménytelenül… Nem tudni, éppen mi zajlódhat le a lányban akárhányszor akaratlanul pillant le maga mellé… Hirtelen nagy nyikorgással kinyílt a legközelebbi ajtó ami egy pillanatra elnyomta a lány halk szipogását. A lány felkapta a fejét és sietősen csoszogott oda az orvoshoz aki kijött a kórteremből. A lány erősen megszorítja a karját és várta, hogy mondjon valamit, de az orvos csak egy mondatot mond amitől már az egész világossá válhat…

- Egy ember addig él amíg emlékeznek rá Miss. Gomez … sajnálom…– mondta sajnálatát kifejezve a férfi mire a lánynak megrándult az arca és egy perc hatásszünet után kitört belőle a sírás és szó nélkül rohant el a lehajtott fejű orvos mellől. Hiszen mit is mondhatott volna… hogy köszöni? Nem… egy kórházban nem szokás ilyeneket mondani… A lány kiszaladt az utcára és végigrohant a sötét utcán és a sziluettjét csak néha-néha világította meg az utcai lámpa tompa fénye. Cipője kopogása tükrözte szívének ütemét ami éppen lezajlódhatott benne. Kipp - kopp, kipp - kopp… Hazaérve feltépte a bejárati ajtót és mintha csak az élete múlna rajta esett be az ajtón és magára zárta a szobájának az ajtaját amit egykor közös hálószobának mondhatott volna…

*Selena Gomez*

Emlékszem, hogy mennyire más volt még minden mikor gyerek voltam… Minden más volt akkor, én is az voltam és ő is az volt… Gyermekkorunkban mindannyian úgy hisszük, ha majd felnövünk, többé nem leszünk sebezhetőek. De hát... élni annyi, mint sebezhetőnek lenni. Gyerekkorban még minden rendben volt úgy ahogyan sohasem lesz többé. Akkor még képes voltam őszintén nevetni, mosolyogni és igazán szeretni is. De azt a szeretetet nem tudnám összehasonlítani azzal amit most iránta éreztem…. Aki jelentett nekem valamit elment… aki még ehhez a világhoz kötött itt hagyott… akiért még volt értelme akármit is tennem itt tart ezen a világon, hogy megbűnhődjek a tetteimért amiket elkövettem. Gyerekként zokogtam a szobámban az ágyon feküdve a plédet markolászva. Arcomat a párnába temettem és átadtam magamat az észveszejtő fájdalomnak ami most a lelkemben uralkodott. A tehetetlenség csak növelte és szenvedést és szabályosan fizikai fájdalmat éreztem a hiánytól ami körülvette a sötétben a sziluettemet. Nem is hittem volna soha, hogy ennyire hiányozni fog… Érzem, hogy nélküle teljesen magamra maradtam… Még mindig a fülemben cseng az orvos utolsó mondata amikor magamra hagyott a félhomályba burkolózó váróteremben ,,Egy ember addig él amíg emlékeznek rá”… és én jól emlékszem rá. Még most is  magam előtt láttam a megnyerő mosolyát, a figyelmes tekintetét amikor meglát vagy éppen a szemének a színét ami egyedivé tette jellemének egészét … de tudtam, hogy többet nem láthatom. Az egész szobát átjárta a zokogásom és már csak azt vártam, hogy mikor dőlnek rám a falak amik jelen pillanatban csak börtönt jelentettek a számomra. Akkor úgy érzem, hogy mindennek vége nélküle… Mikor megtudtam, hogy ő nincs többé mint egy film úgy játszódott le előttem mindegy együtt töltött nap, óra, perc, másodperc… Tudtam, hogy mindent elszúrtam ami valaha köztünk volt… Én taszítottam arra az ösvényre ahonnan soha senki nem fordult vissza. Nem nézhetsz hátra és ha már benne vagy nem is érzel semmit. Emlékszem arra az utolsó reggelre amikor láttam… akkor olyan vágtam a fejéhez amit többször is át kellett gondolnom. Ide vezetett a meggondolatlanságom és ráébredtem, hogy igaz a mondás miszerint a megbánás öl. Felemészti a lelkét annak, aki egyszer valami rosszat tett és tudja, hogy már nincs visszaút. Egyedül képtelen vagyok végigszenvedni egy egész életet… Rázkódott a mellkasom a kimondatlan fájdalomtól, a magánytól és a rám váró nehézségtől. Már most éreztem a tetteim súlyát a vállaimon pedig még csak most maradtam igazán magamra… Semmimet nem bírtam megmozdítani csak zokogtam és éreztem, hogy a kínszenvedés felőrli a maradék energiámat is és én is mehetek a szeretteim után a másvilágra… Szinte kívántam, hogy most azonnal ragadjon el a halál, hogy újra láthassam Őt! Vele akartam lenni mindennél jobban… azonban ez lehetetlen. A lehetetlen az amivel mindenki csak dobálózik, de valójában az egy megfoghatatlan és érezhetetlen dolog amiért hiába nyújtózkodsz úgysem éred el pedig tudod, hogy itt lebeg az orrod előtt. Tudtam, hogy az élet nem lenne annyira kegyes hozzám, hogy utána küldjön! Tudom, hogy a sorsom nincs ilyen egyszerűen megírva, hogy az első nagy fordulópontnál egyszerűen véget érjen. Hagyni fog még szenvedni ebben a világban mert mindenkinek meg kell szenvednie a végső nyugalom elnyeréséhez amit odafent kap. Abba viszont bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna HA… Esélyünk lett volna egy boldogabb életre azokkal akik szerettek volna minket. Mindenkinek van esélye rá, de csak aki megérdemli… én nem! Talán Ő még ma is itt lenne velem… Akkor talán még esélyem lenne egy boldog életre néhány kis repedéssel az életem üvegén amiket be lehet forrasztani, de teljesen eltüntetni nem.... Tudtam, hogy ezzel a lelkem darabokra is tört, de ezt már senki nem bírja helyrehozni! Olyan vagyok mint valami rossz játék baba… meg lehet varrni de soha többé nem lesz ugyanaz. Lehet szeretni, de ő nem képes rá többet viszont. El lehet hitetni vele, hogy van még remény a világon mivel az marad meg örökké, de ő nem fogja elhinni. És én sem fogom… Idő kell most nekem… csakis az idő az ami most úgy kell nekem mint eddig az étel, ital és a levegő. Az idő múlik… Még ha lehetetlennek tűnik is… Még akkor is, ha a másodpercmutató minden egyes kattanása olyan fájdalmas, mint a vér lüktetése a nyílt vágás alatt. Nem egyenletesen múlik, hanem furcsa megiramodások és hosszan tartó, üres ácsorgások követik egymást, de mégiscsak múlik és vele együtt múlik el minden. Tudtam, hogy mostantól minden más lesz még én is. Minden ami állandó volt az életemben vagy egy cseppnyi örömöt hozott eltűnt és ezzel nekem kell megbirkóznom. Nekem egyedül kell végigszenvednem ennek az életnek az ösvényét és senki nem foghatja meg a kezemet a kijárathoz vezetve. Senki nem tud akkora fényt adni, hogy bevilágítsa ezt a tátongó űrt a szívemben ami annak az egy embernek az elvesztése okozott. Most érzem, hogy igazán egyedül vagyok… és ez nem is lesz többet másképp…

A 2 beérkezett videó:

kriszty96