96.rész

Sziasztok! :)

Nem tudok mást mondani, mint hogy KÖSZÖNÖM! 115 feliratkozó, rengeteg komment az előző részhez pedig függőben hagytam Vanessa döntését és talán ebben a részben is úgy marad. ;) Annyira büszke vagyok rátok és nem utolsó sorban nagyon hálás vagyok nektek, a történet vége felé közeledve lényegesen megnőtt a komik száma és már nem kellett visszajelzésért könyörögnöm. 

Bár a videóversenyre nem jött össze elég jelentkező ahhoz, hogy indítani tudjam, de az a két lány aki jelentkezett nem marad díjazatlanul, készülnek nekik az oklevelek. :) Nektek külön köszönöm, hogy annyit fáradoztatok a videóitokkal, csodásak lettek, mindkettő nagyon tetszik! :)

Big hug: Nessa. xx

~Vanessa~

Ahogyan ott térdelt előttem annyira védtelennek tűnt. A lélegzetem elakadt miközben a homlokát zokogva nyomta a térdemhez. A látásom homályos volt, alig láttam valamit, fájdalmas arccal nézett rám és a kezemért nyúlt, kétségbeesetten vágytam az érintésére de a kezemet mégis arrébb húztam, mire átölelte a lábaim.

-Ne tedd ezt velem. Kérlek, kicsim. 

A szemem sarkából láttam amint Niall megmozdul, de Louis elkapta a kabátját és visszahúzta, majd beljebb léptek és halkan becsukták az ajtót. A lábaim földbe gyökereztek, az arcomról patakokban folytak a könnyek és úgy éreztem perceken belül el kell hogy kapjon valaki. A kezem remegett, megfogta és az ajkaihoz emelte. Lágyan belecsókolt és a tenyerem nedves lett könnyes arcától. Ajkai után égett a bőröm, a testem tisztán emlékezett ezekre a csókokra és a csókjainak finomságára, melegére. Mindig megóvott mindentől, óvatos volt velem és gyengéd. Az egész testem remegni kezdett, a hátam erősebben nyomtam a falnak és egy pillanatra becsuktam a szemem. 

-Szeretlek.-cirógatta a kezem.-Mindennél jobban szeretlek. Nem tudom miért mentél el-csuklott el a hangja-de ez az idő földi pokol volt számomra. Nem akarlak elveszíteni, kérlek ne hagyj ki ebből, az ott bent a mi kisbabánk, ugye? Kérlek, mond ki. 

A hangja fokozatosan halkult mígnem teljesen elfúlt és már csak rázkódó vállakkal térdelt előttem. Ha most elküldöm végleg vége lesz mindennek. Tudni fog a babáról, de mi nem leszünk együtt. Végleg kizárnám az életemből és ezzel ,,halálra" ítélném magam. A számat szólásra nyitottam, de csak kétségbeesett zihálás jött ki rajta. Lassan lecsúsztam a fal mentén, mert úgy éreztem nem tudok megállni a lábamon. Közelebb húzódott és kisimította az arcomból a hozzáragadt tincseket. A csendet fojtogatónak éreztem, csak őt akartam, hogy magához öleljen és megvédjen mindentől, ahogyan azt mindig is tette. Menedéket nyújtott amikor szükségem volt rá, átölelt amikor senki más nem, csókjával elűzött minden rosszat és az érintéseivel elrepített egy csodás világba. Ő volt a lelkem és a testem drogja, amiről hosszú és fájdalmas út után sem fogok tudni leszokni. Göndör haja édes kócosságban keretezte ijedt arcát, néhány fürtje hozzátapadt nedves orcájához, gyönyörű pink ajkai remegtek, keze még mindig az enyémet fogta, zöld szemeivel kétségbeesetten fürkészte az arcom. 

-Menj el, kérlek.-suttogtam.

-Ne, ne kérd ezt!-zokogott és közelebb húzódva arcát a nyakam fúrta, ahogyan azt gyakran tette.

Fáradtan hajtottam a fejemet az övére, én sem akartam elengedni. Megtalált és most itt könyörög, ezek szerint még mindig szeret. 

-Vanessa.-szólított meg halkan Louis.

A hangja váratlanul ért és szinte mosolyogni akartam tőle, halkan és gyengéden szólt hozzám, egy cseppnyi haragot sem fedeztem fel benne, de a megszokott jókedvet és huncutságot sem. Bátortalanul pillantottam rá, Harry karjai szorosabban fonódtak körém és szipogva simított végig a hasamon. 

-Ne hagyj ki ebből, bármit megteszek, csak ne.

-Ne tedd ezt vele, tudom, hogy te sem akarod.

Dehogy akarom, de muszáj. 

-Bármit megteszek, kicsim.-folytatta ügyet sem vetve a körülöttünk lévő kisebb ,,tömegre".-Amit csak akarsz megteszem, de kérlek ne mondj ilyeneket, nem bírom ki. 

-Nem akarom.-suttogtam.-Menj el.

-Ne!-zokogott.-Kérlek!

-Sa-sajnálom.-dőltem a vállának.

Mindent feladtam, ennek itt vége lesz, ő elmegy és soha többé nem látjuk egymást. 

Ujjai megmarkolták a pólóm és gyengéden szorított magához, homlokát a vállamnak döntötte és rázkódó vállakkal tartott a karjaiban.

-Ha azt akarod nem érek többet hozzád, csak had legyek az apukája.-sírdogált.-Csak néha had lássalak téged.

-Nem.-szipogtam és végigsimítottam a fürtjein.-Nekem ez nem megy. 

Haja puhán simult a tenyerembe, fürtjei bekúsztak az ujjaim közé. Nem változott, legszívesebben beletúrtam volna.

-De miért? Az életem miatt? 

~Harry~

A kétségbeesés gúzsba kötötte a testem, minden erőmmel azon igyekeztem, hogy szánalmas bőgés helyett talpra álljak és négyszemközt, felnőtt emberekként beszéljünk. Ehelyett a földön kuporogtam vele, szempárok szegeződtek ránk, őt pedig úgy szorítottam magamhoz mint egy óvodás a legkedvesebb játékát. Én az életemet tartottam a karjaim közt, a szerelmem és a gyerekem, a saját családom. Egy gyerek gondolata már nem volt rémisztő, hiszen már úton volt és egy olyan lány hordta a szíve alatt akit mindennél jobban szeretek. Sokkal inkább féltem attól, hogy a szavait komolyan gondolja és nem akar engem, sem a gyerekünk apukájának, sem magának, mint barát, férj.
Mielőtt válaszolhatott volna a kérdésemre, teste elernyedt a karjaimban és én felébredve a fájdalom fogságából a karjaimba kaptam. A mozdulatomra a többiek egyszerre sereglettek körém. Ezúttal másfajta félelmet éreztem, apró teste elernyedt a karjaimban, erősen fogtam a mellkasomhoz, miközben Macey ijedten felzokogott és odarohant hozzánk. 

-Gyere.-húzta vissza Liam, megőrizve a hidegvérét.-Nincs semmi baj. 

-Vidd fel!-terelt a lépcső felé Jake majd előresietett és mutatta melyik ajtóhoz kell mennem. 

Nem így akartam őt tartani, erősebben vontam a mellkasomra és beléptem vele az almazöld színűre festett szobába. Az ágyon könyvek hevertek, egy fülhallgató, és a kis éjjeliszekrényen ott volt egy keretben az egyik közös képünk, mellette egy fekete-fehér felvétel. Döbbenten vettem észre, hogy ez a szobája csaknem ugyanolyan mint a régi saját szobája, nem az amin osztoztunk. Az almazöld falon szív alakban képeket rendezett el, azokat amiket még mi küldtünk neki, vegyítve a fiúkkal közös képeivel és a mi rengeteg mosolygós, szerelmeskedős pózolásunkkal. Zayn viharzott be, kezében egy csöpögő ruhadarabbal és egy pohárral. 

-Sajnálom.-suttogtam és megpusziltam a lány homlokát, akit mindennél jobban szeretek mégis el akar taszítani magától. 

-Gyere haver, beszélgessünk.-sóhajtott nagyot a bátyja és a karomat fogva húzott fel az ágya mellől.

-Nem.-ellenkeztem.-Itt akarok vele maradni. 

-Majd én itt leszek.-mosolygott rám bátortalanul Zayn. 

Az ajkaimat összeszorítva pillantottam még egyszer rá, ahogyan a homlokán lévő kendőből kicsordult egy vízcsepp és leszánkázott az arcán. Irigy és féltékeny lettem arra a csepp vízre. 

-Menj ki, jó? Nem biztos, hogy jó neki ha bent vagy.

Elszorult a torkom. Még elvettem a szekrényről a fekete-fehér képet majd engedtem Jake-nek, hogy kivonszoljon a szobából. Megértettem volna, ha megállít a folyosó felénél és lekever egyet-kettőt, ehelyett csendben húzott le maga után a lépcsőn, ő helyettem is ügyelt az egyensúlyomra. Amint leértünk Macey kiugrott Liam és Niall közül, odaszaladt hozzám és megkapaszkodott a lábaimban. Leguggoltam elé és kisimítottam a nedves arcából a ráragadt hosszú, tincseket, majd óvatosan magamhoz húztam és átöleltem. 

-Minden az én hibám.-sírdogált.

-Nem.-töröltem meg az arcát.-Dehogy. 

Az ajkai remegtek, az apró kislány alig látszódott ki a karjaim közül, az ujjaimmal görcsösen szorítottam a képet. 

-Ne hidd el neki amit mond.-szorította meg a kezem.-Butaságokat beszél.

Végigsimítottam a haján, bele kellett volna nyugodnom, hogy a mi történetünk itt véget ér és mielőtt felébred el kellett volna mennem, de nem akartam. Nem mehettem el. Ezek után én nem adhatom fel, végre megtaláltam, végre itt van, számolnom kellett volna azzal, hogy nem akar engem látni és ezt el kellett volna fogadnom, de nem ment. A kapcsolatunk túl gyönyörű volt, a nélküle töltött idő pedig túl fájdalmas ahhoz, hogy ezúttal én legyek az aki szó nélkül elmegy. 

Felegyenesedtem, egy pillantást vetettem a kezemben tartott képre, a lélegzetem pedig elakadt és visszahanyatlottam a lépcső utolsó fokára. Még soha nem láttam ilyet, nem tudtam mit és hogyan kell nézni, de tudtam mit ábrázol az a kép. A kislányom vagy a kisfiam. 

A fejemben kialakult egy kép egy csodaszép kislányról, hatalmas kék vagy zöld szemekkel, barna, kissé göndör hajjal, mellette pedig egy kísértetiesen rám hasonlító kisfiúról. 

~Zayn~

-Szia.-hajoltam a homlokához és miután elhúztam onnan a vizes ruhát, megpusziltam.

A szája lefelé konyult és megmarkolva a pólómat erősen szorított magához. Arcát a vállamba temette és a karjaival körbefonta a nyakam. 

-Semmi baj.-próbáltam vigasztalni, kevés sikerrel. 

Eszembe jutott, mennyire utáltam sírni látni ezt a mindig vidám lányt, és most is mennyire rossz őt ennyire kiborulva nézni úgy, hogy itt nem én leszek az aki segíteni tud rajta. Sőt, valószínűleg Harry-n kívül egyikünk sem fog tudni segíteni rajta.

-Mi történt?-kérdezte remegő hanggal.

Hátrébb húzódtam, vigyázva a hónapokkal ezelőtt még teljesen lapos területre, ami most szépen gömbölyödött. Valahogy furcsának tűnt az a tudat, hogy ott Harry gyereke van, nem értettem, hogy történt ilyen Mr. Mindigvédekezemmel. 

-Vas happenin'?-mosolyogtam rá, csak egy kis mosolyt akartam kierőszakolni belőle, amit meg is kaptam.-Elájultál. 

-Hol van?-pityergett.

-Lent, a bátyáddal.  

-Haragszol rám?-ült feljebb és a lábait felhúzta. 

Kicsinek tűnt, magányosnak és szomorúnak. Magamhoz akartam ölelni, hogy megnyugodjon és ne érezze magát egyedül, mert mi mindig ott leszünk neki, ez a kicsi lány azt hiszem mindannyiunk szívébe befurakodott és nem volt hajlandó elhagyni.

-Nem, senki nem haragszik, csak nem értjük miért tetted. 

-Hát nem egyértelmű?-tárta ki tehetetlenül a karjait. 

-Nem igazán.-ráztam a fejem.-Nem akarod...?

-De, de Zayn.-törölgette a szemét.-Én igen.

-Ő is.

-Tudom.-pityergett.-De nem lehet.

-Micsoda?-értetlenkedtem.-Mi nem lehet?

-Ő, velem. Mindenki utálna, nem tehetem veletek.-szorította a kezem.-Nem szabad, tönkretennék mindent.

-Hülyeségeket beszélsz. Mond el, hogy történt és miért, hátha megértem.

Nagy levegőt vett, az ajka remegett ahogyan a keze is. Sajnáltam, olyan mintha az egyik kishúgom lenne akinek most nem feltétlenül a testvéri szeretet kell. 

-Ugye azt nem kell mondanom, hogy történt?

A humora megvan, még ilyen szar helyzetben is. Némiképp megnyugtató és az is, hogy nem gondolt az abortuszra. Elborzasztó gondolat.

-Tudom azt magamtól is, nagyfiú vagyok. 

A szája megrándult, majd aprót bólintott és lehajtott fejjel mesélni kezdett.

-Amikor megtudtam épp fagyiztunk. Azután volt, hogy anyáék miatt kiakadtam, vanília fagyit kértem amit...

-Utálsz.-fejeztem be.-És rosszul vagy tőle.

-Igen. Ő is meglepődött, de nem hánytam be a fagyitól és még ízlett is. Utána felmentem a szobánkba mert gyanús volt, megnéztem a naptáram és rájöttem, hogy késett. Kiborultam, napokig halogattam azt, hogy elmenjek egy orvoshoz. Amikor azt mondtam neki, hogy Jake barátnőjének megyünk ajándékot venni, igazából a nőgyógyászhoz mentünk, és közölte velem, hogy mi a helyzet. Akkor az egyszer hazudtam neki.

A mondandója végére hüppögve sírt, de folytatta.

-Jöttek a rosszullétek, azt hiszem már azelőtt, hogy tudtam volna mi van. De rendszeresek lettek, minden reggel azzal keltem, és mindig sikerült anélkül eljutnom a vécére, hogy  őt felébresztettem volna. Nem tudtam mit kellene tennem, nem mertem neki elmondani, részben azért mert tudtam, hogy azzal rosszat tennék. Zayn, a bandának több millió rajongója van, ti turnéztok, egyik országból a másikba repültök, az is csoda, hogy eddig együtt maradtunk. Ezzel csak akadályoznám őt, a karriereteket. 

-Azt hittem, hogy okos vagy, de ekkora hülyeséget még nem hallottam. Nekünk még mindig a család a legfontosabb, megoldaná, együtt maradna a banda, mások is tudnak egyszerre foglalkozni a családjukkal és koncerteket adni. Lehet azt hiszed, túl gyerekes ahhoz, hogy jó döntéseket hozzon és apja legyen egy kisgyereknek, de menne neki.
-Jobb lenne ha inkább kiabálnál.
-Jobb lenne ha nem beszélnél hülyeségeket és lemennél hozzá.
-Nem megy, nem lehet.
-Nem fog békén hagyni amíg ki nem szedi belőled ezt.
-Tudom, de majd kitalálok valamit.
-Megbánthatod, de nem fogja feladni. Akármit csinálsz, most már veled marad. Ha nem fogadod vissza akkor is, mert az ott benn azt ő gyereke is. Hülyeséget csinálsz azzal ha elküldöd, mindenféleképpen maradni fog és akár tetszik akár nem, szerepelni fog a gyereketek életében.
De fura ez.
Összeszorított szájjal nézett rám, majd felállt és az ölembe fészkelte magát. Olyan szorosan ölelt, mint amennyire egy mini, terhes, 18 éves lány tud, majd halkan elpityeredett.
-Annyira hiányoztatok.-suttogott.
-Te is nekünk, Törpilla.
A beceneve említésére megborzongott és az arcát a pólómba fúrta.
-Nem tudom mi lenne a helyes.
-Az, ha nem makacskodnál és véget vetnél ennek a szenvedésnek.

~Vanessa~

A délután folyamán mindegyik srác bejött hozzám, kivéve egyet. Jól esett őket megölelni, kicsit sírdogálni a karjaikban és őszintén beszélgetni velük. Kis időre visszakaptam a barátaim, de a döntés még mindig a vállamra nehezedett és az nem könnyített rajta, hogy mindenki ki akart oktatni.  Értékeltem, hogy megpróbálnak jobb belátásra bírni és egy kicsit sem haragszanak rám, a babának pedig még örültek is. 

Harry nem jött be és egy kicsit örültem is neki, bár mindennél jobban vágytam arra, hogy a közelemben legyen és hozzábújhassak. Rosszabb volt úgy, hogy egy házban tartózkodunk és nem mehetek oda megölelni, megcsókolni talán soha többé. Próbáltam kitalálni, vajon hogyan talált meg, de hiába faggattam Jake-et és rendeztem neki egy hisztit, esküdözött, hogy nem ő volt. Nem tudtam rájönni. 

Összeszedtem a pizsamám és kilopakodtam a folyosóra, reméltem, hogy nem pont vele fogok összefutni, de az örökkévalóságig nem bújhatok el előle, egyszer muszáj lesz beszélnünk. Zaynnek igaza volt, nem fogja feladni, ő semmit nem ad fel, hajkurássza és valóra váltja az álmait.
Niall pont akkor lépett ki, szőke hajából csöpögött a víz és nem viselt mást, csak egy alsónadrágot és egy vékony, zöld pólót.

-Maradtok éjjelre is?-néztem fel rá. 

-Harry nem hajlandó visszamenni Londonba, és igazából mi se nagyon akarunk amíg te itt vagy, a bátyád meg ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjunk és ne szállodába menjünk. 

Bólintottam és átöleltem a szöszi srácot. Hiányzott a szeretettel teli Horan ölelése, nem győztem vele betelni. A fél délutánt a szőke fiú karjaiban, sírdogálva töltöttem. 

-Jó, hogy újra itt vagy. Vagyis, hogy mi itt vagyunk és na, érted. 

-Igen.-nevettem. 

Lábujjhegyre álltam és megpusziltam az arcát. Lassan elengedett és arrébb állt az ajtóból én pedig becsuktam magam mögött és elfordítottam a kulcsot. Minél gyorsabban vissza akartam menni a szobámba. Kibújtam a nadrágomból és nyugtáztam magamban, hogy hamarosan ismét új ruhákat kell venni. Talán vásárolhatnék extra nagyokat, hogy a 9. hónap végéig ne kelljen. Lassan úgy fogok kinézni mint egy bébi bálna. Az összes melltartóm szorít, a nadrágok kényelmetlenek, a pólóim felcsúsznak. 

Levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Nem törődtem azzal, hogy a hajam szabadon van és teljesen el fog ázni, a meleg víz jól esett a fáradt testemnek, a lábaimnak és a lelkemnek is. Pihentető volt és úgy éreztem, egy ilyen nap után itt állva el tudnék aludni. Rövidre fogtam a zuhanyzást és miután kellőképpen megtisztultam ácsorgás helyett megtörülköztem és felvettem a pizsamám. Igen, az ő pólóját amit magammal hoztam. Bugyiban és a bő pólójában lépdeltem ki a folyosóra és megpróbáltam észrevétlenül visszalopakodni a szobámba, benyitottam és kis híján halálra rémültem. Göndör haja széttúrva meredezett mindenfelé, görnyedt háttal, előre dőlve ült, az ujjai közt egy fényképet szorongatott. Megálltam az ajtóban és a jobb kezemmel a kilincset szorítottam.

-Ne haragudj hogy bejöttem, én csak...

A hangja elhalkult és az elképesztő zöld szemei az enyémbe fúródtak. A szívem hevesen dobogott miközben felállt és elém lépett. Zihálást hallottam majd rájöttem, hogy ez én vagyok. 

-Megijesztelek?-tette jobb kezét az arcomra.

Bőre puha volt, kissé bőrkeményedéses. Érintésére megborzongtam. 

-Bántottalak valamikor?-nyelt nagyot.

Megráztam a fejem. Szerettem volna a karjaiba omlani, ehelyett mint egy rakás szerencsétlenség, csak álltam. Hülyeséget kérdezett, én is tudtam, hogy semmivel nem tudnám elérni, hogy bántson. Ha bárkit is bántana, annak nagyon nyomós oka lenne.

-Ne küldj el.-folytak le könnycseppek az arcán.-Azt már nem bírom. 

-Harry...-ejtettem ki a nevét.

Most először szóltam hozzá nyugodtan mióta itt van. Reménykedve nézett rám és megfogta mindkét kezem, a számat szólásra nyitottam de nem jött ki hang a torkomon. Az arca annyira vészesen közel volt az enyémhez, le kellett hajolnia ahhoz, hogy a homlokát az enyémnek döntse, az ajkai alig pár centire voltak az enyémtől. 

-Nem lehet.-suttogtam.

-Miért?

Ezek szerint se Zayn, se a többiek nem mondtak neki semmit. 

-Mert nem.-leheltem.-Nem tehetem ezt veled.

-Mit, kicsim?-fogta az arcom a kezei közé.

-Nem maradhatsz velem.-sírtam és erősebben szorítottam a kezét.

-Dehogynem.-vont a mellkasára.-Mindig veled maradok, bármi történjék is. 

-Nem, most nem lehet.-fúrtam arcomat a pólójába és hosszú idő óta először, megéreztem az illatát. 

Azt az illatot amely milliónyi forró csókot, éjszakát, ölelést kísért végig. Ott volt a nevetéseknél, a hülyeségeknél amiket elkövettünk együtt, az életem minden fontos pillanatát végigkísérte. Mert akkor kezdtem igazán élni, amikor felborítottam az utcán Zayn-t és életemben először vettem bátorságot magamon és elhívtam a házamba 5 vadidegen, szupersztár srácot, amikor megcsókolt a London Eye tetején és amikor Los Angelesben mindenem odaadtam neki. Ő elfogadott olyannak amilyen vagyok, nem akart rajtam semmit sem változtatni, szeretett, védett, és mellettem volt, mindig, bármi történt is. Az élet akadályokat gördített elénk és itt én voltam az aki megijedt, rajtam múlik együtt leszünk-e még, vagy nem.
-Semmi nem akadályozhat meg abban, hogy veled legyek.-suttogott.
Éreztem a leheletét és megborzongtam a karjaiban, kétségbeesetten vágytam a csókjára. A tenyeremet az arcára tettem és végigsimítottam puha, sima arcbőrén, majd az állán és az ajkain. Csücsörítve gyengéden megpuszilta az ujjbegyeim, majd megfogta a kezem és az arcán tartotta, a hajába vezette és gyengéden vont még közelebb magához.
-Minden amit valaha is mondtam neked, igaz volt. Soha nem hazudtam, mindig őszinte voltam veled, megváltoztattad az életem.
Ő volt az, aki az enyémet megváltoztatta.
-Csak mond el miért, meghallgatlak és együtt megbeszéljük, bármi lesz én veled maradok, attól ne félj, hogy nem úgy lesz, ha az életem múlna rajta akkor is veled lennék.
A szívem egyre hevesebben dobogott, elnyílt ajkakkal bámultam az elképesztő szemeibe.
-Te vagy az életem.-fúrta arcát a nyakamba és éreztem, amint mélyet szív az illatomból.
-Nem akarom tönkretenni a karriered.-mondtam ki az okot.
A szemei nagyra nyíltak, a száját szorosan összezárta és a karjait erősebben fonta körém. A döbbenet csak úgy sugárzott belőle.