95.rész

Sziasztok! :)

Kérek mindenkit, hogy mielőtt belefogna az olvasásba hallgassátok meg a dalt és olvassátok a dalszöveget és csak azután vágjatok neki a résznek, a zene szóljon közben is. :) Imádom ezt a dalt és szerintem nagyon illik a történethez. 

Nessa. xx

U.i: Ne feledjétek, még 2 napig várok jelentkezőket a videóversenyre! :)

~Harry~

A szívem őrült tempóban kezdett dübörögni, miközben hallgattam a kislány halk szipogását a telefon túloldaláról.

-Macey, el kell nekem mondanod, hol van a nővéred. Kérlek szépen. 

-Itt.-válaszolta hüppögve.-Itt van velem és Jake-kel. De nem tudják, hogy felhívtalak. 

-Hol? Tudod a pontos címet?

Felpattantam, a villanykapcsolóra csaptam. A szobát hirtelen elárasztotta a fény, egy pillanatra nem láttam semmit, majd kitisztult a fejem és hevesen kutatni kezdtem egy toll után. Miután megtaláltam papírt kerestem, de az nem volt, így a kezemre firkantottam rá a címet. 

-Köszönöm.-hálálkodtam.

Nem hittem el, hogy ez a kislány fog megmenteni. 

-Macey, nem szabad elmondanod nekik, hogy felhívtál. 

-Jó, de idejössz? 

-Még ma ott leszek, megígérem. 

-Rendben. 

-Hogy van a nővéred? 

-Mindig veszekednek.-szipogott.-Ő és Jake mindig vitatkoznak mert nem akar veled beszélni, pedig szeret. 

-Miért nem?-bizonytalanodtam el.

-Nem tudom, de szokott sírni.

-Sajnálom, hogy ennyit kérdezősködök, de tudod miért hagyott itt?

-Nem mondhatom el.-suttogott.-Megígértem neki. 

-Oké.-sóhajtottam.-Köszönöm, Macey. Még ma elmegyek hozzátok, de nem mond el nekik.

-Harry?

-Igen?

-Én szeretlek.-pityergett.-És hiányoztok. 

-Te is hiányzol nekünk.-szorult el a torkom.-És mi is nagyon szeretünk. 

-Vissza kell vinnem a telefont Jakehez, észre fogja venni.

-Szia, Macey.

-Szia.

Bontottam a vonalat. Egy ideig meredten néztem a telefont. Elképzelhetetlenül hálás voltam neki ezért, kiszáradt a szám és a szívem hevesen dobogott. Az asztalra dobtam a készüléket és szinte feltéptem az ajtót, átdübörögtem Louis szobájába.

-Felhívott!-kiabáltam.

Hirtelen nézett fel a párnából, majd mikor leesett neki miért van ilyen jó kedvem, elmosolyodott és kimászott az ágyból. Hangtalanul indult a szekrénye felé, rá sem kérdezve arra, hogy most, vagy reggel akarok-e menni.

-Macey felhívott.-motyogtam.

-Macey?-döbbent le.

-Elcsórta Jake telefonját.-nevettem fel.

-És ő elmondta, hol van?

-Velük.

-Tudtam!-csattant fel.-Azt mondta nincs ott!

-Mi van itt?-csoszogott be álmosan Niall.

-Amerikába megyek.

A kék szemek tágra nyíltak, az arcáról csak úgy sugárzott a megdöbbenés és az őszinte öröm.

-Én is megyek.-jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

-Ahogy én is.-dugta be a fejét Liam.

-És én is.-lépett mögém vigyorogva Zayn, és belecsapott a tenyerembe.

Átrohantam a szobámba és a bőröndömbe beledobáltam néhány ruhát. Nem foglalkoztam hajtogatással, néhány fekete és fehér pólót dobtam bele, nadrágokat, szintén feketét és világosabb krémszínűt, boxereket, melegítőfelsőt és zakót, mert anélkül nem indulok el sehová. Összecipzároztam a bőröndöt és az ajtóhoz rúgtam, majd a szekrényből előkaptam egy szürke rövid ujjút, zoknit, egy farmert és fekete zakót. Felrángattam magamra a nadrágot, majd a lábamra húztam a zoknit és felvettem a pólót, rá pedig a zakót. Elrohantam fogat mosni, közben a tükörben igazgattam rakoncátlan, kissé elfeküdt fürtjeimet. Összeborzoltam a hajam, így a fürtök magától álltak a helyükre.
-Szóltam Paul-nak.-jelent meg a fürdőszobaajtóban Liam.-Mindjárt itt lesz, magángéppel megyünk. De hova is?
-Denver.-köptem ki a vizes fogrémet.
-Végig ott volt?-nyíltak nagyra a szemei.
-Igen.
-És komolyan Macey hívott fel?
Bólintottam, kiöblögettem a szám és a fogkefémmel a kezemben indultam a táska felé. Becsúsztattam egy rekeszbe majd magam után húzva, Liammel a nyomomban elindultam végig a folyosón. A szívem őrülten zakatolt és másra nem bírtam gondolni minthogy már csak néhány óra is újra látom. Néhány óra múlva magyarázatot kapok mindenre és talán megoldódik ez az egész. Vagy visszakapom vagy végleg elveszítem.
A többiek egyszerre rohantak le a lépcsőn, még Zayn sem tollászkodott annyira sokat, a haja beállítása helyett egy sapkát húzott a fejére. Hálása néztem végig rajtuk, majd amikor a ház előtt megállt Paul kisbusza elsőként téptem fel az ajtót és a bőröndöt rángatva indultam felé.
Paul kiugrott a kocsiból és segített bepakolni a cuccainkat. Egy rossz szót sem szólt a késői ébresztés miatt, és azért sem, mert az éjszaka közepén kelünk útra, egy másik kontinensre. Ő is nagyon jól tudta, hogy nem bírnék reggelig várni. Vagy így, vagy úgy de elindulnék. Bekászálódtunk a kocsiba, az izgatottság kézzelfogható volt. A lábaimat folyamatosan ráztam és a kezem tördeltem, minél hamarabb ott akartam lenni.
-Megvagytok?-fordult hátra Paul.
-Igen.-harsogtuk kórusban.
-Oké, akkor amíg odaérünk, elmesélhetnéd Harry, hogy mi történt.
-Aludtam, és a telefonom ébresztett fel. Felvettem de nem szólt bele senki, azt hittem valaki szórakozik velem ezért ki akartam nyomni, de akkor beleszólt Macey.
-Az a kislány?-hitetlenkedett.-Vanessa kishúga?
-Igen. Szóval, elkezdett sírni és elmondta, hogy ott van, de nem tudja se Jake, se Vanessa, hogy felhívott engem. Megadta a címet én pedig megígértem neki, hogy még ma odamegyek.
-A kicsik mindig okosabbak.-szólt közbe Niall.
Paul szlalomozva haladt az autók között, nagyon reméltem, hogy nem most fogunk dugóba kerülni vagy valami hasonló helyzetbe ami hátráltatná az utat.
-Mit akarsz csinálni?-kérdezte a menedzserünk.
-Látni akarom, megbeszélni ezt az egészet. Túl akarok lenni ezen, Paul. Vissza akarom  őt kapni.
Elrántotta a kormányt és beállt egy üres parkolóhelyre. Csodálkozva néztem körbe, nagyon hamar beértünk a reptérre. Átmásztam a többieken és kiugrottam a kocsiból, majd kirángattam a bőröndöm és eszetlenül indultam befelé.
-Hé.-kapta el a kabátom Louis.-Várj egy kicsit.
Toporogva vártam amíg összeszedik magukat és együtt indultunk befelé, Paul védelmében. Nem túl sokan voltak, nincs az az ember aki szívesen utazna repülőn éjjel 2 órakor. Várakoznunk kellett egy kicsit, amíg Paul elment valamit elintézni a repülővel.
-Hoztad magaddal azt is?-nézett rám nagy szemekkel Niall.-A gyűrűt?
-Nem.-ráztam meg a fejem.-Nem mehetek csak úgy oda, és nem kérhetem meg csak úgy a kezét, előtte tisztázni szeretném a dolgokat. Az se biztos, hogy velem akar lenni.
-Van tipped arra, hogy miért?-kérdezte Zayn.
-Gondoltam már arra, hogy talán már nem szeret vagy van valami betegsége, tudjátok, valami olyan amit nem lehet gyógyítani és meg akar kímélni  a fájdalomtól, de azelőtt, hogy elment mi...
-Aha.-vágott közbe Louis. Tipikus.
-Mást nem tudok, fogalmam sincs.-ráztam a fejem.-Tudtok valamit amit én nem?
-Nem.-mondták szép sorjában. Megnyugtató.
-Mehetünk.-jött felénk Paul.
Amint leültem a magángépünk egyik barna, bőr ülésébe, jobban éreztem magam. Meg fogom találni, látni fogom és kapok magyarázatot, remélhetőleg minden rendben lesz. Már csak várnom kell.

~Macey~

A telefont becsúsztattam a kardigánom zsebébe és mindkét kezemet beledugtam, lerohantam a lépcsőn miközben az ujjaim a nagy telefon köré fonódtak. A szívem gyorsan kalapált odabent és féltem tőle, hogy valaki észreveszi azt, hogy eltűnt Jake nagy telefonja és mindenre rájönnek. Az egyik kezemmel megtöröltem az arcom ami egy kicsit nedves volt a sírástól. Jake a kanapén ült, én pedig ijedten fékeztem le a lépcső aljában.

-Macey, már mondtam, hogy ne szaladgálj a lépcsőn.-dorgált.

-B-bocsi.

-Hol voltál?-kérdezte.

-Csak megnéztem, hogy a babák jól vannak-e. 

-Értem.-mosolygott.-És jól vannak?

-Igen. 

-Akkor jó. 

Leültem mellé, mindkét kezem kihúztam a zsebekből, de a telefont otthagytam. A bögrémért nyúltam és felhúzott lábakkal elhelyezkedtem a kanapé legtávolabbi sarkában.

-Sírtál?-nézegette az arcom.

Belekortyoltam a kakaóba. Felmelegített és egy kicsit megnyugodtam tőle, de azért nem volt olyan az íze amilyen a Harry kakaójáé, ő nagyon finoman csinálja. 

-Csak belekaptam véletlenül a szemembe.-hazudtam, ma már másodjára.

Hazudni nagyon rossz dolog és még soha nem is hazudtam senkinek. Egészen idáig. De csak Nessáért csináltam, így biztos nem annyira csúnya dolog és ha kiderül nem fog érte annyira haragudni Jake. 

Éreztem amint a telefon elkezd kifelé csúszni a zsebemből, megijedtem, a lábaimat még jobban fölhúztam és az arcom elé emeltem a bögrét. A telefon teljesen kicsúszott a zsebemből és beragadt a kanapén a résbe. Nagyon sokszor esett már be oda az aprópénzem, csak bosszúságot okozott eddig, de most kivételesen örültem annak, hogy megszabadított a telefontól. 

~Vanessa~

A könyvek menedéket nyújtottak, azoknak a segítségével zártam ki minden mást a fejemből és elmerültem egy nemlétező személy életének bonyodalmaiban. Az én történetem eléggé bonyolult, kíváncsi lennék milyen lehet könyvként. Vagy sorozatként, valószínűleg nyálas szappanopera amit csak öreg nénik és elvált nők néznek. Az öregek azért, hogy legyen miről pletykálni, az elvált nők azért, hogy megbizonyosodjanak róla: rosszabb is lehet még. Félretettem a könyvet és hátradőltem az ágyon. A kicsi nagyon elemében volt így erősen kínzott a hatalmas rúgásaival. Egy kis fekete öves karatebajnok. 

A plafont bámultam, elvégre a nyálas filmekben is így van. Ellenben a filmekben szereplő gyönyörű szőke lányokkal, én nem hívtam fel a barátnőmet, hogy neki öntsem ki a szívem. Mert nincs. Én nem kezdtem el gondolkozni az életemen és nem fontolgattam öngyilkosságot. Mert hülyeség és nem tennék ilyet, egy azért mert terhes vagyok. Én nem bőgtem üvöltve, mert azzal nem érnék el semmit. Bár könnyek csordogáltak végig az arcomon, a plafont azért bámultam, mert abban a percben nem gondoltam semmire és elbambultam.  

A gyomrom hangosan megkordult, ráadásképpen pedig a pici is rugdosni kezdett, jelezve, hogy éhes. Bár nem éreztem magam annak, felkászálódtam és elindultam lefelé a lépcsőn. Macey a kanapén ücsörgött és mesét nézett, a bátyámat nem láttam sehol aminek most nagyon örültem. Nem tudtam mennyi az idő, de odakint már elkezdett lemenni a nap és ragyogó narancssárgás rózsaszínben pompázott az ég annak ellenére is, hogy február vége van. Elképesztően szép látvány volt. Szerettem volna kimenni a teraszra és végignézni ahogy lemegy a nap, miközben Harry a karjait körém fonja a fejét pedig megpihenteti a vállamon. Lopott csókokat adnánk egymásnak, miközben a kezeivel gyengéden simogatná a hasam és becézgetne. Annyira kétségbeesetten akartam, hogy igaz legyen. Elfordítottam a tekintetem az ablaktól és bementem a konyhába. Jake nem volt ott. A hűtőhöz mentem és kivettem egy natúr joghurtot. Felbontottam és lassan bekanalaztam, majd egy naranccsal a kezemben indultam a húgomhoz a kanapéra.

-Nem tudod hol van Jake?-kérdeztem.

-Fent a szobájában, nem találja a telefonját és azt keresi.
A hangja furcsán csengett, de arra fogtam, hogy valószínűleg a kérdésemmel megzavartam a húgom nyugalmas tévézését,

A csengő hangja élesen hasított a halk beszélgetésünkbe. Vártam, mikor dübörög le a bátyám a lépcsőn, hogy ajtót nyisson. De ez nem történt meg és az illető sem szándékozott elmenni. Nagy nehezen felálltam és odaléptem az ajtóhoz. Arra számítottam, hogy valami gyerekcsoport jött, hogy vegyünk tőlük sütit, vagy anyáék döntöttek úgy, hogy megpróbálnak megbékíteni, vagy bárki más, ehelyett öt fiú meredt rám. A szívem megugrott, a látványukra könny szökött a szemembe. Mind az öten kissé elnyílt ajkakkal meredtek rám, majd észrevettem ahogy egy könnycsepp leszalad Harry gyönyörű arcán. A kishúgom felzokogott a kanapén és kikerülve engem egyenesen közéjük rohant, keserves sírással próbálta meg egyszerre átölelni mindannyiukat. Míg négyen lehajoltak hozzá, addig egyvalaki könnyes arccal nézett rám.
-Ki az?-hallottam meg a bátyám hangját, majd elhallgatott.
Az lett volna a helyes ha becsapom az ajtót és elrohanok, messze tőlük. Harry pillantása lejjebb kalandozott, az arcát figyeltem, a lélegzete elakadt és hitetlenkedve nézett rám ismét.
Ahogyan ott állt az ajtóban sokkal kisebbnek tűnt mint amilyen valójában. Izmos karjával erőtlenül támaszkodott meg. Haja kissé rövidebben de rakoncátlan, göndör tincsekben fogta közre hibátlan, gyönyörű arcát. Szemei a zöld ártatlanságában pompáztak miközben néma könnyek peregtek le az arcán. Én tudtam milyen valójában, hogy mennyire nagy hozzám képest, milyen erős és néha milyen gondolatai vannak, hogy mi ketten mennyire felhőtlenül boldogok voltunk.
-Megvagy.-suttogta.
A szemeim tágra nyíltak ahogyan ellökte magát és az izmai egy pillanatra megfeszültek. Ösztönösen léptem hátrébb pedig mindennél jobban vágytam rá, hogy hozzám érjen. A szemeimmel faltam őt, de mégis hátráltam, milliméterekben araszoltam hátrafelé, a szememből megindult a vízesés és biztos voltam benne, hogy ha ez most elkezdődik, akkor néhány napig nem apad el.  Bátortalanul, könyörgősen nézett rám miközben a kezét nyújtotta felém, a hátam a falnak ütközött, könnyek peregtek le az arcomon, a keze az arcom helyett a gömbölyödő hasamra csúszott és csodálattal a szemében simított végig rajta.
-Kicsim.-suttogott és letörölt néhány könnycseppet az arcomról.
Az ujjai érintése után a bőröm égni kezdett. A nyakába akartam borulni és a végtelenségig ölelni őt, de nem mozdultam. Csak álltam lefagyva, a falhoz nyomulva, miközben a könnyeim megállíthatatlanul, patakokban folytak le az arcomon.
-Csak mond azt, hogy ő az enyém.-nézett rám könyörgőn.-Kérlek, Vanessa.
A szám résnyire nyílt, de nem jött ki hang a torkomon, azt kellett volna mondanom, hogy nem, azért, hogy elmenjen és elfelejtsen. Az ajkai remegtek, mögötte feszült figyelemmel néztek ránk négyen, köztük a húgom. Az én hátam mögött Jake várta a válaszom. Harry arcára kétségbeesés ült ki amikor nem válaszoltam.
-Igen.-törte meg a csendet Jake.-A tiéd.
A bátyám elárult. Tudta, mit kellett volna mondania, ehelyett az igazat nyögte ki, de én az utolsó kis erőmmel is azért akartam küzdeni, hogy Harry-nek megmaradjon az élete és ne miattam mondjon le olyan dolgokról, amiket meg akar tenni. Zokogásként tört előre a tehetetlen dühöm és valami menekülőutat kerestem a karjai közül.

~Harry~

A mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt, gyönyörű arcáról kétségbeesés és ijedtség tükröződött. A fejemben kezdtek összeállni a kirakós darabkái, de amint összeállt valaki újra szétrombolta. Ha a mi gyerekünket várja miért ment el? Miért hagyott el, ha valaki olyat hordoz a szíve alatt aki a kettőnké?

-Csak mond azt, hogy ő az enyém.-kértem.

A hangom kétségbeesett volt és erősen remegett. Annyira akartam, hogy azt mondja, ő az én gyerekem, de percekig nem válaszolt. Tekintetek fúródtak a hátamba, hallottam Macey halk szipogását, vártam a válaszára de az nem jött és egyre jobban kezdtem megijedni. Ha valaki más tette ezt vele, megkeresem és péppé verem.

-Igen. A tiéd.-adta meg a választ a kérdésemre Jake.

Vanessa felzokogott és menekülő utat keresett. Ki akart bújni a karjaim közül, így már végképp nem értettem semmit, de nem akartam elengedni. Annyira sokáig vártam rá, annyit szenvedtem, tudatlanul tengettem a napjaim és magyarázatot kerestem arra, miért hagyott el. Most, hogy itt van, nem fogom hagyni elmenni. Még egyszer nem engedem el.
-Ne mond azt, hogy nem.-folytatta a szövegét Jake.-Ne tegyél még egyszer olyat amit később megbánsz. Amit eddig csináltál az csak szerencsétlen szenvedés volt, Vanessa. Szerintem Harry el tudja dönteni, hogy veled akar-e lenni még így is, és ezek után is.
A válasz egyértelmű volt, legalábbis az én részemről. Bármi áron vele, velük lennék.
A karjaimmal közrefogtam a testét, nem értem hozzá és ő sem hozzám, mégis valamiféle megnyugvást éreztem, mert ott volt alig pár centire tőlem. Levegőért kapkodott, a szeméből düh, tehetetlenség és mérhetetlen fájdalom tükröződött. Még mindig azt a rést kereste, ahol ki tudott volna bújni a karjaim közül, elfogott a kétségbeesés, talán nem akarja, hogy része legyek az életének. Mi másért ment volna el úgy, hogy akkor már a gyerekünket várta? Mert ha már ekkora a hasa, biztos, hogy tudott róla. A kétségbeesés úrrá lett rajtam és zihálva öleltem át a derekát. Az arcomat a nyakába fúrtam és gyengéden, mégis erősen öleltem magamhoz. A hasa hozzámért, de más nem. Arra vártam, hogy a kezeit a nyakam köré fonja, de nem tette, én viszont nem engedtem el őt. Ha azt mondja nem akar engem, abba belebetegszek. 

Hatalmas csend telepedett a házra, Macey csak sírt, míg Niall halkan próbálta megnyugtatni. A szememből szüntelenül folytak a könnyek, a lábam pedig felmondta a szolgálatot. Térdre estem előtte. Pont jó pozíció ahhoz, hogy azért könyörögjek, engedjen vissza az életébe.