100.rész

Sziasztok!

Hát, elérkezett ez a rész is. Nem kezdek búcsúzkodni, nem mondok beszédet, mert még lesz 2 bónusz rész és az epilógus is hátra van, szóval még legalább egy hétig nem szabadultok ettől a történettől, sőt, tőlem se mivel a Nothing like us, Nothing like you and me... blogom ugyanúgy futni fog, és hamarosan indul a következő blogom, melynek címe: Secret, which changed my life. 

Nem mondok mást, csak a szokásost. Remélem tetszeni fog ez a rész is! :)

Nessa. xx

~Vanessa~

2013. 06. 15.
Fáradtan nyitottam ki a szemeim, az éjszakáimat már úgy aludtam, hogy bármikor eljöhet az a pillanat amire már mindannyian tűkön ülve várunk. Nedvességet éreztem magam alatt, a szívem hevesebben kezdett dobogni és abban a pillanatban fogtam fel, mi fog történni. Harry semmi nem vett észre, nyugodtan szuszogva aludta az igazak álmát, karja a derekamon pihent. Már nem tudtam hason vagy az oldalamon aludni, maradt a háton fekvés. Az álom egy szempillantás alatt kiröppent a szememből, messzi útra kelve, mint ősszel a madarak. Féltem, soha nem tűrtem jól a fájdalmat és őszintén rettegtem a kínoktól amiket át fogok élni, valószínűleg még a mai napon. Az óra fél 3-at mutatott, hevesebben vettem a levegőt és gyengéden próbáltam felkelteni Harry-t. A kezemet az arcára tettem és végigsimítottam rajta.

-Harry.-suttogtam.

Aprót mozdult, felültem és lefejtettem magamról a karjait. Hirtelen fájdalom nyilallt belém, összerezzentem és elfojtottam egy fájdalmas kiáltást.

-Kicsim?-pillantott fel.

Megdörzsölte a szemét és fáradt arccal nézett rám.

-Miért nem alszol?

A karjaimat a hasam köré fontam, úgy éreztem a baba szét fog rúgni belülről, vagy ha nem ő, akkor szétszakadok. 

-Menni kell.-suttogtam.

Éberebben pislogott rám, tudtam, hogy az ő álommadara is útra kelt. Hevesebben szedte a levegőt és kipattant az ágyból. Próbált nyugodt maradni, vagy legalábbis annak látszani, de a kezei remegtek amikor felkattintotta a villanyt. A világosság bántotta szemem és egy pillanatig vakon bámultam előre, majd a látásom visszatért és a tekintetem a napbarnított bőrére tévedt, csak néhány napot töltöttünk Amerikában, ahol már tombolt a nyár és igencsak megkapta a bőrét. Lélegzetelállító látványt nyújtott a kócos göndör hajával, barna szemeivel és a szépen lebarnult bőrével. Remegve kapott ki a szekrényből egy nadrágot, kapkodva húzta magára majd egy fehér ingbe bújtatta hosszú karjait és sietve túrt bele az én dolgaim közé.
-Gyere, kicsim.-nyúlt felém.
Rezzenéstelen arccal hámozta le rólam a pizsama felsőm, nem viseltem alatta semmit. Segített belebújni a ruhadarabba, majd letérdelt elém és lehúzta a lábaimról a nedves bugyim, óvatosan húzott fel rám egy tisztát, majd a lábaim beledugta egy nadrágba.
-Fel kell állnod.-kérlelt.
Megkapaszkodtam a vállaiban míg megemeltem magam és ő felhúzta rám a nadrágot. Sietve kapott a telefonja után és babrálni kezdte, a füléhez emelte míg én ismét összegörnyedtem a fájdalomtól.
-Sajnálom.-húzódott közelebb.
A következő pillanatban remegő hangon közölte a vonal másik végén, valószínűleg édes álmából felvert fiúval, hogy be kell mennünk a kórházba. A telefont a farzsebébe nyomta és felém nyúlt.
-Félek.-suttogtam és magamhoz húztam az arcát. Néma könnyek peregtek le az arcomon, a homlokát az enyémnek döntötte és szokatlan nyugalommal simított végig reszkető ajkaimon.
-Minden rendben lesz, erős vagy.-suttogott.-Ott leszek veled.
A fájdalom ismét belém nyilallt, összehúztam magam és kétségbeesetten markoltam az ingébe.
-Bárcsak elvehetném a fájdalmad.
Az ő arca is nedves volt, könnyedén kapott a karjaiba és hagyta el velem a szobát. Kitárta a bejárati ajtót és sietve vitt a garázsba az autó felé. Befektetett a hátsó ülésre, de úgy éreztem fel kell ülnöm ahhoz, hogy kibírjam ezt az utat a kórházig. Visszarohant bezárni az ajtót, majd nyugodtságot erőltetve magára, a távirányítóval kitárta a kaput és kihajtott rajta, majd a válla fölött tartva a készüléket be is zárta azt. Próbáltam nyugton maradni és nem sikoltozni, nehogy megijesszem. Türelmetlenül taposta a pedált és normális tempóban kerülgette az autókat, a keze remegett a kormányon.
Megint éreztem azt a borzasztó fájdalmat, lehunytam a szemem és összeszorítottam a szám. Úgy éreztem kettészakadok.

~Harry~

Az események túl gyorsan teltek, az egyik pillanatban még vele a karjaimban, kétségbeesetten orvosért kiáltozva rohantam be a hatalmas épületbe, a következőben pedig már talpig fehér maskarában és zöld színű maszkban álltam egy ágy mellett. Túl volt az első megpróbáltatáson, de már rájöttem, hogy az volt a kisebbik, két óra hosszáig kellett járkálnia.
Ujjai összefonódtak az enyémmel, muszáj volt ott maradnom mert tudtam, hogy szüksége van rám, de szédülni kezdtem, nem beszélve arról, hogy legszívesebben leszúrtam volna magam egy szikével amiért ezt tettem vele. Szaporán lélegeztem, a kék szemek ijedten csillogva fonódtak össze a tekintetemmel, a következő percben pedig az ajkába harapva fojtott el egy fájdalmas kiáltást. Bele gondolni sem mertem mit érezhet, ő olyan kicsi volt, nehezen tűrte a fájdalmat, mindig meg akartam védeni mindentől, de most miattam kellett átélnie ilyen kínokat, ez a tudat pedig megrémített. Izzadtság gyöngyözött a homlokán, a haja csapzottan és kócosan omlott az arcába és a hátára. Más apuka valószínűleg levideózta volna ahogyan világra jön a gyereke, én viszont azért küzdöttem, hogy ne kelljen senkinek se fellocsolnia a földről. 

-Harry.-nyögött nagyot és az ujjamat megszorítva könyörgött, hogy nézzek rá, de túl fájdalmas volt. 

-Sajnálom.-ismételgettem.-Sajnálom, kicsim. 

Éreztem amint elveszítem az egyensúlyom és a fejem hatalmasat koppan valami keményen, egy pillanatra elsüllyedtem a csendes öntudatlanságban, nem hallottam hangokat, nem láttam azt kapkodó nővért aki egyfolytában azt ismételgette, hogy ,,ki-be és mosd nyomja". Az egész csak egy rövid ideig tartott majd valami nagyon hideg csapódott az arcomba kizökkentve ebből az egészből és ismét hallottam és láttam mindent. Hallottam a hangját, láttam amint ijedt tekintettel néz rám és a kezét nyújtva kérlel arra, hogy ismét megfogjam azt. 

-Kelljen fel.-utasított halkan egy másik nővér.-Mindjárt meglesz. 

Imbolyogva álltam talpra és ismét mellé léptem, ujjaink összefonódtak, légzése szakadozott, az arca fájdalmasan eltorzult, hangos sírás töltötte be az apró, kanárisárga szobát az ő arcán pedig megkönnyebbült nyugalom áradt szét és ezúttal mosolyogva, fájdalommentes örömkönnyek folytak végig gyönyörű arcán. Kábán néztem amint az egyik nővér megtörli a nedves kis emberkét.
-Szeretné elvágni?-nézett rám egy hatalmas ollónak tűnő dologgal a kezében az orvos.
-Mit kellene elvágni?-pánikoltam.
-A köldökzsinórt.-oktatott ki, a szeménél megjelentek a nevetőráncok, jól szórakoztatta a szerencsétlenségem.
Szaporábban lélegeztem, remegő kezekkel vettem el az ollót, mielőtt észhez tértem volna, már elvágtam. Az ápoló kék színű plédbe bugyolálva nyújtotta Vanessa felé a remegő kis testet. Gyengén nyúlt felé, boldog, fáradt mosoly játszott az ajkain miközben elvette a kisfiunkat és felnézett rám. A tekintetem találkozott az apróság zöld szemeivel, ismét megroggyant a térdem, sötét haja nedvesen tapadt a kicsi fejéhez, már nem sírt, helyette csodálkozva szemlélődött körbe. 

Óvatosan leültem az ágy szélére, a fejemet a vállának döntöttem és megpusziltam az arcát.

-Annyira szeretlek.-nyomtam apró csókokat a bőrére.-Büszke vagyok rád. 

Mosolygott, erősebb volt mint hittem. Bátortalanul nyúltam a kicsi felé, ujjaimmal óvatosan elhúztam az arcából a kék takarót, hogy jobban szemügyre tudjam venni. A haja száradni kezdett és pihésen meredezett az apró kis fején, a bőre nem volt ráncos, sőt, egészen sima volt csak egy kicsit kipirult, érdeklődve pislogott a nagy, zöld szemeivel. A kezeit kinyújtotta felém és mielőtt elhúzhattam volna, az apró ujjak a mutatóujjam köré fonódtak. Halkan sírva néztem az apró kezecskét amely ragaszkodva fogta az ujjam, mielőtt újból sírni kezdett volna. Valószínűleg rájött, hogy üres a pocak. Éreztem amint a haja hozzáér a ruhámhoz, fejét fáradtan hajtotta rá, lenéztem, ajkaink pedig óvatos csókban találkoztak. Csak egy rövid pillanatig tartott, de ebben az apró csókban benne volt minden amit iránta éreztem.

-Adja ide, kérem.-szólalt meg halkan a fiatalabbik nővérke. 

Óvatosan elhúztam a kezem a kisfiunktól, figyeltem amint elveszi és lassan elballag vele. 

Sajnos fel kellett állnom és ,,kifáradnom" a szobából, mert Vanessát át kellett vinni egy másik szobába. 

Elbukdácsoltam az ajtóig, hallottam amint gyengén felnevet a bénaságom láttán, óvatos, bocsánatkérő mosolyt küldtem felé, majd kimentem a folyosóra ahol 4 fiú, anya, apa, Gemma, Robin és Paul várt.

-Jajj, kicsim!

Anyu erősen szorított a karjaiba, halkan pityergett majd eltolt magától és megtapogatta az arcom.

-Gratulálok, édesem.

Akkor éreztem meg a fejemben a lüktető fájdalmat, eddig az adrenalin nem engedte, hogy érezzem, de most erősen tört rám és sziszegve tapogattam meg a duzzadt területet.

-Megismerkedtél a padlóval, kisfiam?-hallottam meg apu hangját.

Megszorította a vállam majd megölelt és megtapogatta a lapockám.

-Gratulálok.

Csak egy mosolyra telt tőlem, majd a nővérem visongva ugrott a nyakamba és most saját magamon kívül őt is meg kellett tartanom. Sírni kezdett és erősen csimpaszkodott belém. A válla felett Paul vigyorogva nyújtotta felém a kezét én pedig erőtlenül csaptam bele.

-A kisöcsém.-pityergett.

-Szia, Gemma.-szorítottam magamhoz.

-Jajj, Istenem!-fogta a fejem a kezei közé.-Láttam! Annyira szép! 

Megtöröltem az arcom és felébredve lehúztam a fejemről a zöld maszkot. A fiúk egyszerre rohantak le és óvodás kisgyerekek módjára egymást túlkiabálva gratuláltak. 

-Gratulálok!-húzott magához ezúttal Robin.

-Köszönöm.-nyögtem.

Kihátráltam közülük és lerogytam az egyik ülőhelyre. Az arcomat a kezeim közé fogtam és próbáltam felébredni a kissé sokkos állapotból. 

-Hogy néz ki?-meredt rám kék szemeivel Niall.-Pontosan mond el milyen! Mikor láthatjuk?

-Egyszerre csak egyet, Niall.-szólalt meg Liam, majd felnevetett. 

-Nem tudom mikor láthatjátok.-emeltem fel a fejem.-Nagyon szép.

-Azon kívül, hogy néz ki?-vigyorgott szélesen Zayn.

A családom körbeállt vagy leült körénk, nehezemre esett felfogni, hogy most már nekem is saját családom van, akikért nekem kell felelnem és boldoggá tenni őket, mindent megadni amit csak akarnak.

-Nagy zöld szemei vannak.-mosolyogtam, hiszen ez volt a legfeltűnőbb hasonlóság.-Sötét haja.

-Van haja?-nézett kíváncsian Louis.

-Van, elég nagy.-mosolyogtam.

-Hogy van Vanessa?-érdeklődött anya.

-Most már jobban. Elég kemény volt... 

-Szívem.-lépett felém kitárt karokkal és magához ölelt. Az anyukám hosszú haja a vállamra omlott miközben erősen fogta a mellkasához a fejem.-Még csak most születtél.-pityergett.-Büszke vagyok rád, kincsem. Biztosan nagyon jó apa leszel. 

Elmosolyodtam és lenyeltem egy jó adag könnyet. 

-Mr. Styles?-hallottam a nevem.

Felkaptam a fejem és az arcomat törölgetve néztem a felém közeledő nővérkére.

-Igen?

-A barátnője látni szeretné. 

-Megyek.-pattantam fel és kiugrottam a többiek közül. 

Intettem nekik és nagy léptekben követtem a fehér ruhás nőt, fel mentünk egy lépcsőn, majd odaterelt egy ajtóhoz és magamra hagyott. Nagy levegőt vettem és óvatosan benyitottam. Mosolygós arccal nézett rám a szépen bevetett ágyból, nem volt betakarózva csak a lábáig, így már a tiszta fehér ruhában feküdt. A szívem nagyokat dobbant miközben bátortalanul, a kilincset szorongatva, mint egy rakás szerencsétlenség álldogáltam az ajtóban.

-Szia.-köszönt halkan.

-Szia.-dőltem az ajtónak és becsuktam. Gyönyörű volt, a haja megszáradt és lágy hullámokban keretezte meseszép arcát. Bátortalanul léptem oda az ágyhoz és lerogytam rá, kezei körém fonódtak és gyengéden ölelt, utat engedtem a könnyeimnek és míg én kiengedtem magamból mindent, ő a hátam és a hajam simogatta. 

-Tudom, hogy nagyon fájt.-néztem rá a könnyeim mögül.-Sajnálom, kicsim. 

A jobb kezem az arcára tettem és végigsimítottam rajta, a szemeiből neki is könny csordogált. 

-Szeretlek.-nyomtam csókot a szájára.-Nagyon, szeretlek. 

-Én is szeretlek.-mosolygott. 

-Megint lapos a hasad.-simítottam rá a kezeim.

-De nem lettem magasabb.-nevetett fel.

-Hála Istennek, így még hihetem azt, hogy megvédhetlek mindentől.
-Lesz mit ledolgozni.-sóhajtott fel.
-Butaság.-simítottam végig a haján.

-Tetszik?-kérdezte.

-Gyönyörű.-pusziltam meg a kezét.

-Olyan mint te.
-Nagyon fáj, m-most is?
Az alsó ajkát kiengedte a fogai közül és bágyadtan mosolygott rám.
-Nem jó, de ahhoz képest ez elviselhető.
Ujjaival megtalálta az újonnan beszerzett sérülésem és gyengéden simított végig a fájó ponton.
-Jól vagy?
Eleresztettem egy mosolyt és bólogattam. Kezét nyújtotta felém és a fejét a mellkasomra hajtotta.
-Szeretném látni, de fel sem tudok állni.
-Kicsim.-suttogtam.
-Semmi baj.
A fájdalma jogos volt, ő egy apró, törékeny lány és alig pár órája megszült egy több mint 3 kg-os babát.
-Többiek?
-Itt vannak a szüleim, Paul és a fiúk, feltételezem a mai nap folyamán jönnek a lányok is, Liam pedig felhívta Jake-et.
-Látták már?
-Még nem, csak Gemma amikor kivitték. Teljesen el van bűvölve.
-El sem hiszem.-törölte meg a szemeit.
A hüvelykujjammal lesimítottam a könnyeit.
-Biztosan megnézhetitek, később hozzám őt behozza valaki.
-Haza megyek, mit hozzak neked?
-Normális ruhát, mert ebből kint van a fenekem.-pirult el.-Fehérneműt, az újakat, tudni fogod mert meg a címkék is rajtuk vannak. A baba...Justinnak is kellenek ruhák, egyenlőre a legkisebbekből kell válogatnod és csak rugdalózót.
-Értettem hölgyem. És még? Csoki, édesség? Barmit veszek neked.
-Csak néhány könyvet hozz a polcról, légyszi.
-Meglesz.-hajoltam le hozzá.-Annyira boldoggá teszel.-suttogtam.
Aprót mozdult, orra súrolta az enyémet, ajka gyengéd csókot lehelt a számra. Óvatosan megsimítottam a lábát és végigmértem, valószínűleg nagyon fájó testét. Karjait a nyakam köré fonta, de ahogy megmozdult halkan felszisszent. A pulzusom azonnal az egekbe emelkedett.
-Semmi baj.-nyugtatott és az egyik tenyerét a mellkasomra simította.
-Ha tehetném elvenném.-néztem a szemeibe.
-Inkább csókolj meg.-mosolyodott el.
A számmal óvatosan kerestem meg az ő gyönyörű ajkait, félve csókoltam meg, csak az ajkát simogattam majd halkan nyögve hozta a tudatomra, hogy többet akar. Elnyílt a szája, mohóbban dugtam ki a nyelvem, a légzésem folyamatosan gyorsult, majd vége lett és ő megmutatta nekem a gyönyörű mosolyát.

~~~~

2013. 06. 20.

Csak álltam és bámultam. A fiúk mellettem ugyanolyan csendben voltak mint én, a kezeim az üvegre tettem és nekidöntöttem a homlokom. Sok kisbaba volt bent, kislányok, kisfiúk, újszülöttek és olyanok, akik nemsokára hazamehetnek a szüleikkel. A miénk apró volt és míg a többiek sírtak, ő szuszogva aludt. Álmában az aprócska szája mosolyra húzódott, barna haja az ég felé meredezett.
-Annyira szép.-suttogott Eleanor.
Rámosolyogtam, majd visszafordultam és a szemeimmel mohón faltam a látványát. Szerettem volna bemenni, a karjaimba venni és úgy gyönyörködni benne, de maradt köztünk ez az üveg és még pár napig kénytelen leszek innen csodálni.
Vanessa már jobban érezte magát, de még fájdalmai voltak. Tudtam, hogy legszívesebben csak feküdne addig, amíg regenerálódik a teste és újra anélkül tudna megmozdulni, hogy fájnának az izmai. Ehelyett járkálnia kellett, éjjelente felkelni és megetetni Justin-t. Alig vártam, hogy hazavigyem őket és én gondoskodhassak mindkettőjükről, az éjszakai keléseket átvegyem tőle, hogy nyugodtan tudjon pihenni.
-Milyen csendes.-hüledezett Louis.-Ebben rám hasonlít.
-Ezt te se hiszed el.-nevettem.
-Majd amikor felébred és üvöltözni fog az anyukája után, na majd akkor olyan lesz mint te.-lökte meg Zayn.-Ne vedd bántásnak, Harry.
Mosolyogva néztem az apróságot, nem féltettem egyikőjüktől sem, őrültek, de kedvesek és gondoskodóak, nem hagynák, hogy bármi baja essen.
-Én is szeretnék.-motyogta egyszerre mindhárom lány.
Úgy tűnik ez nem csak köztünk működik.
-Majd miután megnéztük nekik hogy megy a gyereknevelés, megbeszéljük.-nyomott puszit Danielle göndör hajára Liam.
Lépteket hallottam a folyosó végéről, megfordultam, először azt hittem egy ápoló jár erre vagy egy másik büszke apuka, de nem, az én gyönyörű hercegnőm közeledett a rózsaszín pizsamájában, amiből nincs kint a feneke. Két kis pánt húzódott a vállán, az anyag combközépig ért és a mellénél apró rózsaszín kövecskék fénylettek, bizonytalan lépéseket tett felénk. Elé siettem és hagytam, hogy rám támaszkodjon.
-Sziasztok.-mosolygott jókedvűen a kis társaságra.
-Szia!-üdvözölték őt egyszerre, majd szép lassan mindenki megölelte.
-Miért nem pihensz?-tűrtem a füle mögé egy tincset.
Apró lépéseket téve ő is az üveghez ment és a kezét hozzám hasonlóan rátette, mögé léptem és átöleltem a derekát.
-Tudtam, hogy itt vagytok.-mosolygott.-Látni akartalak titeket.
-Hogy vagy?-kérdezte feszengve Niall.
-Jobban.
-Mikor engednek haza?-folytatta a kérdezősködést Liam.
-Hétfőn.-sóhajtott és az orrát durcásan felhúzta.-Itt kell maradnunk még egész hétvégén.
-Nézzétek!-kiabált Louis.-Ébredezik a kis bébirépa!
-És rád hasonlít a kisfiam.-néztem rá röhögve.
Megráztam a fejem és visszafordultam a szemeit nyitogató apróság felé. Az ujjai összefonódtak az enyémekkel a derekánál, Justin pedig mindennél hangosabb sírásba kezdett.
-Én megmondtam!-nevetett fel Louis.

~Vanessa~

Az egész testem sajgott, de ez nem tudott belerondítani abba amit éreztem. A szemeim lehunytam egy pillanatra, míg a széles mellkasának dőltem, védelmező kezei pedig a derekamra csúsztak és óvatosan fogott magához. Először az ő szemébe néztem, majd a tekintetem a keservesen síró babára vezettem.

A boldogság felé rögös út vezet. Rögös, tele akadályokkal. Talán azt hiszed, az a helyes döntés, ha boldogtalan leszel de ezzel megóvsz másokat, ez nem így van. Tartsd szem előtt a saját érzéseid, a szerelem akkor igaz, ha a másik fél is ugyanúgy érez mint te. Az életét adná érted, egyetlen mosolyért a világ végéig menne és addig keresné a lehetetlent, amíg meg nem találja.

Az élet akadályokat gördített elénk, én megfutamodtam és elmenekültem a saját boldogságom elől, de ő megtalált és visszahozta a fényt az életembe. 

Az első találkozáskor menthetetlenül ellopta a szívem és soha nem adta vissza, a szívem azon darabja, mára már egy aprócska testben él tovább.

Justin Harold Styles