80.rész

~Harry~

Egy ideje már nem hagy nyugodni egy dolog. Egy olyan dolog, ami gyökerestől megváltoztatná az egész életem, amitől régen megijedtem volna, de már egyáltalán nem félek. Még egy éve sincs, hogy találkoztunk, alig 7 hónap, de tudom, hogy ő az aki kell, aki nélkül már nem tudnék élni. Olyan nekem mint egy drog, amiről lehetetlen leszokni.

Mit számít, hogy fiatalok vagyunk? Semmit. Több idő, amit együtt lehetünk. Az élet rövid, túl rövid ahhoz, hogy akár egy percét is elvesztegessem. Amikor egymásba botlottunk, nem hittem volna, hogy néhány hónap múlva így fogok gondolni rá, körberöhögtem volna saját magam. De mégis, hamar lettünk szerelmesek, hamar történt köztünk először, ehhez már az illene, ha hamar lenne teljesen az enyém, és én az övé. Hamarosan karácsony, talán nyálasnak tűnne, de az egy tökéletes alkalom lenne rá, hogy megkérdezzem.

A színpadon álltam, a gondolat, hogy megtehetem, szinte megrészegített. Elfogadta az életem, boldogok vagyunk. Miért várnék, ha szeretjük egymást?
Énekelnem kellett volna, de csak álltam bárgyú vigyorral a szám sarkában, és a pillantásomat rászegeztem. A haja ami nyáron szőkés volt a naptól, most aranybarnán keretezte gyönyörű arcát, bőre fehér volt, mint a tej, térdeim egy kicsit megroggyantak alattam, még időben kapaszkodtam meg Liam karjában.

Leállt a zene, mindenki értetlenül nézett rám, Vanessa szemei nagyra nyíltak, és ijedten ugrott fel.

-Jól vagy, Harry?-kérdezte Paul.

-Persze.-köhintettem.

Megráztam a fejem, és hülye mosollyal az arcomon bámultam a cipőm.

-Tartsunk egy kis szünetet, menjetek el enni valamit, szívjatok egy kis levegőt.

Leültem a színpad szélére, miközben odaért hozzám és az apró kezei közé fogta az arcom.

-Rosszul vagy?

-Nem.-mosolyogtam és a számhoz emeltem a kezét.

-Szeretnél valamit? 

Téged. Örökké. 

A számat összecsücsörítettem és egy csókért közelebb hajoltam hozzá. Halkan nevetett, miközben széttettem  a lábaim és a derekánál fogva húztam közel magamhoz. Keze amely tökéletesen simul az enyémbe, ajka csak az enyémhez illik, szemei amelyek elmerengnek az enyémben, testünk, amely lázban égve simul össze. Az a gyönyörű test egyedül az enyém, és soha nem is lesz másé. Ebben a pillanatban meg tudnám tenni, de most nincsenek itt a megfelelő dolgok hozzá. 

Vonakodva szakítottam meg a csókot, a szívem több okból készülte átszakítani a mellkasom, és mind hozzá kapcsolódott. Eleinte megijedtem az érzéstől amelyet alig néhány nappal a megismerkedésünk után, erősen táplálni kezdtem iránta, most már tudom, hogy ennél jobbat nem valószínű, hogy érezhetek.
A füle mögé tűrtem egy rakoncátlan tincset, majd újból magamhoz húztam és lágy puszit adtam a szájára. A válla felett átnézve megpillantottam Niall-t és Chelsea-t, amint a hatalmas terem két végében, a lehető legtávolabb ülnek egymástól, és míg a lány unott arccal nyomkodja a telefonját, Niall őt bámulja.
Vanessa megfordult, a karjaim a dereka köré fontam és úgy húztam az ölembe, miközben még mindig a szőke "szerelmespárt" figyeltem.
-Összevesztek?-hajoltam a füléhez és óvatosan feléjük böktem.
-Nem tudom. Chelsea... furcsán viselkedik mindenkivel.
Szorosabban öleltem, a vékony pólóján át megpusziltam a vállát, míg ő kezét kuncogva végighúzta a hajamon.
-Jobban vagy, Harry?-fordult felém Paul.
-Nem is volt semmi bajom.
-Folytathatjuk a próbát?
Szó nélkül mindenki feltápászkodott a helyéről, vonakodva ugrottam le a színpad széléről, kezeim közé fogtam az arcát és lágyan megcsókoltam, mielőtt felmentem volna a színpadra.
Levettem a mikrofonom az állványról, lehajtott fejjel, elgondolkodva forgattam az ujjaim közt, miközben utolsóként a szöszi tagunk is felbaktatott. Nagyot sóhajtva, kissé feszülten kapta a kezébe saját mikrofonját, értetlen arccal néztük, Zayn az ajkába harapott, szemében mintha láttam volna valamit megvillanni. Harag, düh, sajnálat. Fogalmam sem volt mi történhetett.
-Rendben, srácok.-tapsolt egyet a menedzserünk.-Kezdjétek a They Don't Know About Us-t.
A Niall körül forgó gondolataim közül a dal címe zökkentett ki. Apró mosoly bújt meg a szám sarkában, miközben felpillantottam a barátnőmre. Ez az egyik kedvenc dala a lemezünkről, és kicsit mintha rólunk is szólna, mert senki nem tudja mennyire szeretem őt.

~Vanessa~

Lábaim lassan felhúztam, miközben egyedül őt bámultam. Ujjai a mikrofon köré fonódtak, göndör haja az arcába hullott, ahogyan becsukott szemmel, előre dőlve énekelte ki tökéletesen az összes hangot.
Elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában. Míg ő nem énekelt, én a többieket néztem, kétségtelen, hogy ők így öten tökéletesek. A karomra hajtottam a fejem, halkan szipogtam, megfogadtam, hogy nem fogok írni, még nem, de nem akarok elmenni, nem akarom itt hagyni őket.
Eleanor óvatosan megbökött, felemeltem a fejem, és elfogadtam a felém nyújtott zsebkendőt, az ő szemében is könnyek csillogtak. Megtöröltem az arcom és körbepillantottam, mindenki sírt, Chelsea-t kivéve.
Összeszorítottam a szám és helyette inkább a fiúkra néztem, az utolsó hangig, az egész dalt tökéletesen elénekelték. Pihegve nézték Paul-t, aki csak nagyot bólintott és lapozott egyet a füzetében.
-Menjen az Up All Night.
Kinyújtóztattam a lábaim, pillantásom találkozott, az ő huncutul csillogó zöld szemével. Elmosolyodtam, és hátradőltem. Feltűnt, hogy Niall most nem bohóckodik, nem ugrál össze-vissza, és nevet mindenen, úgy nézett ki, mint aki semmit nem aludt, nyúzott volt, elég nyűgös is, és csak vonszolta magát a színpad egyik végéből a másikba. Emlékeztetett saját magamra, csak nekem sikerült egy kis időre elfelejteni mindent, hogy a velük töltött utolsó napjaim ne rontsam el. Feltételezem, neki nem az a baja, hogy teherbe esett és nem akarja keresztbe húzni Chelsea életét. Elég bizarr lenne.
-Niall, lehetne kicsit több élettel?-intette le a zenekart Paul.-Mi van veled?
Niall válla megereszkedtek, előre görnyedt és szomorú kék szemekkel, aprót bólintott.
-Semmi.
Mindannyian őt bámultuk, kivéve Chelsea. A dalt elölről kezdték, Harry helyett most őt figyeltem, szabad keze csak lógott mellette, miközben erőltetett mosollyal ide-oda császkált a többiek között. Nadrágja lecsúszott a csípőjére, megbotlott egy vezetékben és kis híján előre esett, de Zayn elkapta.
-Mi történt vele?-hajolt közelebb Danielle.
-Biztosan csak fáradt.-suttogott Perrie.
Reméltem, hogy csak fáradt, és semmi több nincs a háttérben.
Paul felment a színpadra, finoman megfogta Niall vállát és a színpad háta mögé terelte.
-Üljetek le!-szólt oda a fiúknak.
Értetlen, aggodalmas arccal néztek utánuk, majd Liam a mikrofonját Louis kezébe nyomta és megindult feléjük.
-Liam! Kérlek, ülj le!-szólt ellentmondást nem tűrő hangon Paul.
-De...oké.

~Niall~

Paul bevezetett egy üres öltözőbe és felém fordult.

-Van valami baj, Niall? 

Halkan hümmögtem, lehajtottam a fejem és a tornacipőm fürkésztem.

-Elmondod?-húzott ki egy széket és leült rá.

Álltam egy darabig, majd én is kihúztam egy széket. 

-Chelsea...

Csak ennyit tudtam mondani, elszorult a torkom. Fájt ahogy bánt velem, ellenséges volt, elhúzódott akárhányszor hozzá akartam érni, és nem értettem miért.

-Figyelj!-sóhajtott nagyot a menedzserünk.-Tudom, hogy biztosan nagyon rossz most neked, de meg kell próbálnod erre a pár napra elvonatkoztatni a szerelmi életedtől, a rajongóitok számítanak rátok, ők azt szeretnék ha nem lennél szomorú.

-Tudom. 

-Mi történt köztetek?-érdeklődött.

-Nem tudom.-suttogtam, valahogy csak az jött ki a számon.-Megváltozott, nem érdeklem.

-Niall, te egy remek srác vagy, nem éri meg, hogy szomorú legyél, biztos, hogy nem te rontottad el.

Talán igaza volt, mert hiába kerestem magamban a hibát. Igyekeztem a kedvében járni, azt hiszem mindent megadtam neki, de ha nem így van, biztosan nyomós oka van, hogy így bánjon velem.

Úgy éreztem magam, mintha egy púp, vagy pattanás lennék rajta, ami idegesíti. Vagy még az se, egyszerűen csak nem foglalkozott velem.

~Chelsea~

Próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekel, hogy mindenki bámulja. Pedig nagyon zavart.

Niall kiönti a kicsi szívét Paul-nak, és én leszek a szar. Talán jogosan is, de nem tehetek róla, hogy ez történt, már nem szeretem, sehogy sem, pedig akarom.

A legjobban Perrie jelenléte irritált, ő volt az, akit a pokolba kívántam, miatta nem lett Zayn az enyém. 

-Chelsea.-hajolt közelebb Vanessa.

Már csak ez hiányzik. Mrs. Tökéletesazéletem tanácsokat osztogat egy olyan szerencsétlennek mint én.

Felnéztem a telefonomból, amit egészen ezidáig unottan nyomkodtam. Nem csináltam rajta semmi különöset, ki-be lépkedtem az egyik menüből a másikba, időnként felnéztem twitterre, hátha Zayn posztolt valamit.

-Mi van?-vetettem oda.

Kissé döbbenten nézett rám, miközben a tökéletes barátja, tökéletes kezét fogta. Harry hozzá hasonlóan döbbent arccal méregetett, és közelebb húzta magához.

-Minden oké köztetek?

-Törődj a magad dolgával!

Felpattantam, felkaptam a táskám, a telefonom zsebre vágtam és a kijárat felé igyekeztem, éppen akkor léptem ki a teremből, amikor Niall előjött. A nagy kijárat felé igyekeztem, ami előtt mindig szembetaláltam magam a plakátokkal, amiken ők virítottak. Az egészről Zayn tehet. 

Kiérve az utcára futásnak eredtem, lehajtott fejjel igyekeztem minél távolabb kerülni a Madison Square Garden-től. Nem érdekelt kinek megyek neki, csak el akartam onnan menni. El a közelükből. Futottam amennyire csak bírtam. Hideg szél kapott bele a hajamba, az oldalam szúrni kezdett, nehezen kaptam levegőt, és könnyek csípték a szemem, de nem álltam meg. Zayn felforgatta az életem, mindent tönkretett, és mégis szeretem. Már nem a szőke haj dobogtatta meg a szívem, hanem a fekete, már nem azok a gyönyörű kék szemek ejtettek rabul, akármennyire is akartam, már nem Niall-t szerettem.

Egy erős kéz ragadta meg a derekam, kétségbeesetten próbáltam szabadulni. 

-Kicsim.-suttogott.

Megdermedtem, az ujjait még mindig feszegettem a derekamon, de ő nem engedett el.

Megint meg fogom bántani.

-Engedj el, Niall!-sziszegtem, és még csak felé sem fordultam.

-Nem.-ellenkezett és erősebben fogott magához.

Gyengéden, és mégis birtoklóan, pont annyira fogott erősen, hogy ne tudjak elszabadulni.

-Nem, amíg nem mondod el, mi a baj.

Nem kiabált, a hangja nyugodt volt és fájdalmas.

Hevesen fordultam felé, nem érdekelt hányan látnak, az emberek már így is néztek minket, két okból is. 1. Mert Niall Horan áll köztük. 2. Mert szem és fültanúja lehetnek egy veszekedésnek Niall Horan és barátnője között. 

Néha annyira utálom, hogy híresek.

Valami csúnyát akartam a fejéhez vágni, elküldeni a fenébe, de nem jött ki hang a torkomon.

A kék szemek, amikbe még néhány héttel ezelőtt megőrültem, fájdalmasan csillogtak, a szívem összeszorult ahogyan szép lassan rájöttem, hogy nem úgy bántam vele, mint ahogyan ő azt megérdemelné. Csúnyán viselkedtem, milliószor megbántottam, ráadásul visszaéltem a bizalmával, pedig ő mindig kedves volt velem, mindig megpróbált úgy cselekedni, ahogy az a legjobb nekünk. 

-Sajnálom!-húztam magamhoz, és az arcomat a nyakába fúrtam.

Szeretni akartam.

Utat engedtem a könnyeimnek, gyengéden simogatta a hátam és szorosan ölelt magához. 

-Menjünk vissza a szállodába.-suttogta a lehető leghalkabban a fülembe.-Beszéljük meg. 

-Mi lesz a próbával?

-Paul elengedett.

Szipogtam, miközben elhúzódtam tőle. Hüvelykujjával letörölte a könnycseppeket az arcomról, miközben megfogta a kezem és magához ölelve, mintha senki nem lenne ott, elindult egy sárga, üresen álló taxi felé.

Ki kell találnom valamit, nem szabad megtudnia.
Engedtem, hogy finoman besegítsen a taxi hátsó ülésére. Az út szokatlanul lassan és csendben telt vissza a hotelhez pedig máskor mindig beszélgetünk, hülyéskedünk.
-Menj vissza próbálni, Niall.-néztem fel rá.
-Nem, úgy sem tudnék odafigyelni.-pillantott a kezemre, amelyet az övéi közt tartottam.
Az ujjaink nem kulcsolódtak össze, csak a tenyerem ért hozzá az övéhez, de több volt mint a semmi.
Nem szakítok vele, gyötröm magam egy ideig, hátha sikerül újból beleszeretnem és elfelejtem Zayn-t.
A taxi lassított, miután megállt a szálloda melletti parkolóban, Niall kiugrott, és kisegített az autóból, majd fizetett, tenyerét a hátamra tette és bevezetett.
A recepciónál kikérte a szobánk kulcsát, majd beszálltunk a liftbe.
Kínosan éreztem magam vele, nem szóltunk egymáshoz, a gondolataim pedig vadul pörögtek azon, mit mondjak neki. A gyomrom ökölnyire zsugorodott amikor a lift egy csengéssel felért, és az ajtó kinyílt.
Csendben lépdeltem végig a folyosón, szorosan mellette. Kinyitotta az  ajtót, szőke haja kissé kócosan meredezett, már nem úgy állt mint reggel amikor megcsinálta, aranyosan nézett ki, de a szívem nem kezdett gyorsabban verni.
Becsukta mögöttem az ajtót, lerúgtam a cipőm és csendben az ágyhoz sétáltam, felhúztam a lábaim, miközben ő leült mellém.
-Elrontottam valamit?-kérdezte visszafojtott hangon.
Megráztam a fejem, beszívtam az ajkam miközben felpillantottam rá.
Fiúból van, nem kell semmit sem mondanom, ha helyette cselekszem. Utána nem fog többet kérdezősködni.
-Akkor mi történt?-simított a fülem mögé egy tincset.-Mond el, ha elrontottam.
Hosszan kifújtam a levegőt, az arcát fürkésztem, szinte kényszerítettem magam, hogy érezzek valamit. Nagyot nyeltem, a számat szólásra nyitottam, de beszéd helyett csak megragadtam a pólóját és erőteljesen magamhoz húztam. Ajka könnyen megtalálta az enyém, ujjai rögtön a hajamba kúsztak. Először gyengéd volt, simogatott, nagyokat sóhajtott, miközben egyre közelebb kerültünk egymáshoz, majd csókja vadabbá vált, követelőzővé, átalakult azzá a Niall-á, akit nem túl sokan ismernek. Kék szemei feketévé váltak, elszakadt tőlem, felpattant és egy erőteljes rántással behúzta a függönyöket.
Ajkaim elnyíltak miközben lekapta magáról a pólóját, a mozdulatával még jobban összekuszálva a haját.
Lábait átvetette az enyémen és a combomra ült, majd előrehajolt, és finoman, mégis akaratoskodva megcsókolt. Nem éreztem semmit, csak a testem akarta őt, de az valószínűleg így reagált volna Liam, Louis, vagy akármilyen fiú érintésére.